Kevesen vannak bátrak, akik bölcsek is

Hétfő délután megtért Teremtőjéhez Sípos Ete Álmos.

Kevesen vannak bátrak, akik bölcsek is. Merthogy ma az evangéliumi bölcsességhez is bátorság kell. Sípos Ete Álmos egész szolgálata során e kettőt kérte, s mondhatjuk hálás szívvel, kapta is bőséggel Krisztusától. Bátor volt akkor is, amikor hivatalos felmentést kaptak a gyávák, amikor lelkészeknek, presbitereknek, hívőknek azt tanácsolták: ne csináljanak semmit (főleg ne hirdessék az evangéliumot), abból baj nem lehet; és bátor volt a „szabad” világ beköszönte után is, tudva, hogy a keresztyén ember szabadsága sosem tud hozzásimulni evilág magakelletéséhez. S így is lett, mindig aggodalommal figyelte rajongásig szeretett egyháza botlásait, zsákutcáit, igyekezetét - , s ritka hűséggel akkor is imádkozott Isten népéért, amikor sokan a hivatalosok már csak végkiárusításra ácsingóztak az anyaszentegyház táján. Ő mindig a királyi mennyegzőre készült.

És bölcs is volt, mert nem vitatkozott azokkal, akik elvitatták tőle a bölcsességet. Valóban, sokat küzdött, de mégsem harcairól és vitáiról lett nevezetes, mert sosem szűnt meg magánál és a maga belátásánál magasabb szemponthoz igazodni. Tudta ugyanis, hogy végzetes, ha pusztán arra támaszkodunk, hogy tudunk és akarunk hinni, s nem arra, hogy Isten önmagát Jézus Krisztusban tárta fel teljesen. Az evangélium életváltoztató jó hír volt számára, s egyúttal meghívó szent életre, és kalauz az isteni szeretet végtelen világába. Jó pap volt. Holtig tanult. Megint eggyel kevesebben vannak a bölcsek, akik bátrak is tudnak lenni.

Isten elvitte tőlünk, s mi a boldog feltámadás reménye alatt adunk hálát áldott életéért.

A Magyarországi Református Egyház és a dunamelléki egyházkerület egész közössége nevében osztozunk Sípos Ete Álmos testvérünk halálakor családja és tisztelői gyászában.


*


A Szentírás azt mondja, hogy Ábrahám kebele a boldog szentek lelkeinek lakozóhelye, és ez nekünk bőségesen elég: vándorutunk végén az összes hívők atyja fogad minket, hogy megossza velünk hitének gyümölcsét. Minthogy azonban a Szentírás mindenütt azt parancsolja, hogy mi teljesen Krisztus eljövetelének váradalmától függjünk, és a dicsőség koronáját egészen addig halasztja, elégedjünk meg a számunkra megszabott isteni korlátokkal: az istenfélők lelkei, miután fáradságos küzdelmüket befejezték, boldog nyugalomra jutnak, ahol boldog örvendezéssel várják a megígért dicsőség gyümölcsét, és így minden függőben marad, amíg megváltó Krisztusunk meg nem jelenik.” (Kálvin, Institutio 3.25.6)

Bogárdi Szabó István