24. püspöki jelentés

Dr. Szabó István püspök jelentése elhangzott a Dunamelléki Református Egyházkerületi Közgyűlés
2017. november 10-én tartott ülésén, Budapesten 

Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

A közgyűlés megnyitásakor felolvasott igét (János evangéliuma 21.), mint tudjuk, a csodálatos halfogás története előzi meg. És azt is tudjuk, hogy János evangéliuma 21. része az egész evangélium summáját tartalmazza. Nem közgyűlés tárgya vitába bocsátkozni azon, hogy az evangéliumnak ezt a részét függeléknek tekintsük-e, ahogy ezt sok bibliamagyarázó tartja, vagy kiegészítésnek, ahogyan ezt mások vélik. Én a magam részéről az egész evangélium, az evangéliumban leírt üdvözítéstörténet, a Jézus Krisztus valósága, és a Jézus Krisztushoz való viszonyunk summázásának tekintem. Nem függelék ez, hanem folytatás. A csodálatos halfogás történetében súlyos szavak hangzanak el. Leginkább az talál ide, amit a vízen lévő tanítványok kiáltanak az, úgymond, ismeretlen kérdésére: van-e ennivalótok? – nincsen! Igen, egész éjszaka halásztak, de nem fogtak semmit. Aztán a tanácsra kivetik a hálót, amit aztán már nem bírnak a csónakba emelni a halak sokasága miatt. Itt meg is szakíthatnánk a történetet, és mondhatnánk: így van nekünk dolgunk a mi Krisztusunkkal. Ki kell mondanunk, hogy nincsen semmink, aztán engedelmeskednünk kell az ő szavának. Ő maga mondja ugyanis tanítványainak: nálam nélkül semmit sem cselekedhettek! Ezt egy egzegéta a szó sajátos értelmében magyarázva így értelmezi: nála nélkül a semmit cselekesszük. Krisztus nélkül a fáradság eredménye: a semmi. Krisztus nélkül az egész éjszakai halászat eredménye az, hogy nem fogtunk semmit. A hűség és a fáradozás és az igyekezet mérlegre tehető és méltánylandó, mégis ki kell mondani: őnélküle csak a „semmi” a mienk. De nem szakítom meg a történetet: amikor a tanítványok a partra indulnak, már tudják, hogy ki az, aki az imént kérdezte és tanácsolta őket: az Úr az! Ám a partra érve azt találják, hogy a parázson kenyér és hal van. Vagyis amikor fáradozunk, küzdünk, kivetjük a hálót, akkor nem annak a parton álló ismeretlennek – tudjuk: Jézusnak! – halászunk. Neki van. Ő úgy várja a tanítványokat, hogy ott van a tűzön a kenyér és a hal. Nagy titok ez. Krisztusnál minden megvan. Ő nem a maga hiánya miatt kérdez bennünket, nem a maga szüksége miatt hív bennünket szolgálatra. Nála minden megvan. Azt kívánom, hogy amikor közgyűlésünk dolgait tárgyaljuk, álljunk csak bele ennek a „nincs”-nek és ennek a „minden”-nek a valóságába. Egyik oldalon ez áll: „Nem fogtunk semmit!”, a másik oldalon pedig az, hogy ott megvan minden. Így még inkább megérthetjük Üdvözítőnk titkát, Szentlelkének erejét és a szolgálatra való buzdítást. János evangéliuma 21. részében, mint jeleztem, az egész evangélium összefoglalása áll, de ez nem lezárása, hanem indítása az evangélium történetének – köztünk, mert ilyen az egész életünk a Krisztus csodája nyomán. Aztán hallanunk is kell a legradikálisabb kérdést. Mert nem az a radikális kérdés, hogy mitek van – hanem az, hogy szeretsz-e engem? Majd hallanunk kell a szolgálatra elküldő parancsot is: legeltesd az én bárányaimat! És mit törődsz a másikkal, te csak kövess engem! Mindent meghatározó módon. Ez az evangélium nagy titka. 

Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

Bár ma jórészt a 2016. esztendőről szóló bizottsági jelentéseket fogjuk tárgyalni, mégis, 2017 vége felé járva, el kell mondanunk, hogy a mögöttünk lévő időszak az évfordulók esztendeje volt. 500, 450, 200, akár többször is, és 100 is. Október 31-én, a reformáció kezdetének 500. évfordulóján tartott állami megemlékezés után, a Sportarénából kifelé jövet elém toppant valaki, és felengedő örömmel azt mondta: na, végre, vége! Én meg azt hiszem, hogy most kezdődik, nemdebár? Mert a reformáció kezdetének 500. évfordulóját megünnepelni értelmetlen dolog, ha az emléknap derekán azt mondjuk, hogy végre vége. Ezzel nem pusztán a sokat emlegetett vezérszóra utalok (ecclesia reformata semper reformanda), és nem is arra, aminek sokan nekifeszülnek az 500. évforduló kapcsán, és megannyi reform- meg reformációs gondolattal állnak elő, hogy milyen legyen az egyház a 21. században, mi módon kell az egyháznak megújulnia stb. Jó lenne egyszer azt is megvitatni, hogy mennyi veszély lappang ezekben a hevületekben, de most inkább nézzünk bele a reformátorok igyekezetébe, célkitűzésébe és munkájába, és megértjük, hogy az ünneppel nem lezárunk valamit, hanem elkezdünk – ha hűségesek vagyunk a reformátorokhoz. Magyarországon az 500. évfordulóra való emlékezésekben, legalábbis az ország közvéleménye előtt, az állami rendezvények vitték a prímet. E helyről is köszönettel tartozunk Magyarország Kormányának, hogy a jó lefolytatás érdekében már négy esztendővel korábban emlékbizottságot állított fel. Előbb talán úgy gondoltuk, hogy ez azt jelentheti, hogy amit a magunk körében kitalálunk, elgondolunk, ünnepet, programot, megemlékezést, plakettet, szobrot, kiállítást, felújítást, kiadványt, azt mind az állam finanszírozza majd. Aztán elég hamar kijózanodtunk. A magunk ünnepeihez is kaptunk ugyan jókora segítséget, de a kormánybizottságnak inkább az volt a célja, hogy a megemlékezés-sorozattal felhívják a magyar társadalom figyelmét reánk, akik ebben az országban mégiscsak kisebbségben élünk. Október 31-én az ország egész nyilvánossága láthatta, hallhatta, és talán meg is érthette, hogy mi ennek a megemlékezésnek a lényege. Az külön kérdés, hogy a közéleti emberek ünnepi beszédei mit hordoztak? Ezt ki kellene elemezni, akár egy doktori értekezést is lehetne ebből írni (tekintek most itt a fiatalokra). Mi a súlya, mi a mélysége, például teológiai értelemben egy kormányfő emlékbeszédének vagy bizonyságának, egy-egy miniszter, polgármester vagy államhivatalnok beszédének? Van-e ilyen értelme ezeknek a megnyilatkozásoknak egyáltalán? Jelent-e ez nekünk valamit, vagy végigunatkoztuk ezeket a politikusok által tartott történelemórákat? S megállapítottuk, hogy nos, igen, ez a miniszter talán mégis járt hittanórára, mert nem keverte össze Zwinglit Bullingerrel? Érdemes lenne ebbe a tükörbe is beletekintenünk.

Arany Jánosról is megemlékeztünk, és most emlékezünk Tompa Mihályról, 200 esztendeje született református költőinkről; de róluk megelőlegezetten már az év elején szóltam.

És egy 100. évfordulóra is emlékezünk, legalábbis egyre mindenképpen. Az ún. Nagy Októberi Szocialista Forradalomra, amely sem nagy nem volt, sem októberi nem volt – a Gergely-kalendárium szerint novemberben történt –, szocialista sem volt, és forradalom sem volt. Ma már tudjuk, közönséges bolsevik puccs történt, német segítséggel, ami az átalakulóban lévő, ingatag Oroszországot az I. világháború végén felragadta, és 70 esztendőre vérbe, árnyékba, nyomorúságba borította. Sőt, 40 esztendőre azokat az országokat is, amelyeket a kommunista Oroszország a II. világháború után uralma alá tudott hajtani. Sőt, befertőzte az egész világot is, mert mind a mai napig vannak olyan országok, ahol ez a fajta bolsevizmus a meghatározó politikai eszme. Elég, ha Észak-Koreára, vagy Kubára gondolunk, vagy újabb változatában Venezuelára. És nemcsak a politikát fertőzte meg, hanem a közgondolkodást is. Mi, akik ebből kiszabadultunk, megrökönyödéssel fedezzük fel, hogy Nyugat-Európa filozófusainál, politikai teoretikusainál újra és újra felbukkan az, ami 100 éve nyomorba, bajba döntötte Oroszországot, és a szovjetek által bekebelezett más országokat. Szükséges erre emlékeztetni. Különösen annak fényében, hogy egyházunk sem úszta meg. Elég, ha a szolgáló egyház teológiájának nevezett valamire gondolok, ami a rendszerváltásig, úgymond, „hivatalos” teológia volt. Nem szeretném, ha mi olyan teológiát munkálnánk, amelyre a világ változásai nyomán azt kellene mondanunk, hogy hamis, elavult vagy érvénytelen.

A reformációs megemlékezésekről még annyit szeretnék megjegyezni, hogy igen hálás vagyok azért, mert ezen az évfordulón nem a gályarabos, martírológiás megemlékezések domináltak. Természetesen, szükséges visszaemlékezni a református egyház történetének nehéz napjaira is, nem kell úgy tenni, mintha ezek nem történtek volna meg. De, ha a reformáció központi üzenetére tekintünk, akkor nekünk is abba a középpontba kell állanunk, ahol a reformátorok álltak. Ez a középpont pedig maga Jézus Krisztus. Igen, nem feledhetjük, hogy az egyháztani kérdések továbbra is nyitottak. Tudjuk, az óegyház zsinatai a legtöbb nagy teológiai kérdést megoldották, meghatározták. Ezért a reformátoroknak nem kellett vitatkozniuk a Szentháromságról, csak a Szentháromság-tagadókkal. Nem kellett vitatkozniuk Jézus Krisztus isteni természetéről, csak az ariánusokkal vagy az unitáriusokkal. És nem kellett vitatkozniuk a kegyelem természetéről. Viszont nem ment végbe – a kölcsönös meghallgatások jegyében – a vita arról, hogy mi az egyház. És ha ennek a fényében tekintünk vissza például a sákramentumok kérdésére, hamar megértjük, miért nehéz ma is szót érteni egymással. Ráadásul nem szükséges a vesztfáliai béke korába visszatérni, amikor mindegyik felekezet bezárta magát valamiféle kapszulába, és élte a maga életét. Illyés Gyula híres versében (A reformáció genfi emlékműve előtt) fájdalmasan láttatja, hogy bár vasárnap délelőtt a Biblia fölött a katolikus plébános a maga szószékén, a református pap a maga szószéken eldörgedelmezi egyháza tanítása értelmében a másik fölött az ítéletet, ám a templomból kimenvén átmutatnak egymásnak, hogy 2-kor kinél lesz a ferbli. Ezt az ökumenét ne kívánjuk: Isten igéje fölött megátkozzuk egymást, az ördög bibliája fölött meg cimborák vagyunk! Inkább hajoljunk együtt az Ige fölé, és próbáljuk meg újra megérteni, mi a szándéka a mi üdvözítő Krisztusunknak itt, most, velünk, a 21. században.

Mindezt azért is tartom fontosnak elmondani, mert miközben mi itt Közép-Európában békét és viszonylagos nyugalmat élvezünk, mi több, a magyar Kormány anyagiakat is áldoz arra, hogy megemlékezzen a reformáció 500. évfordulójáról, mi több, támogatja az egyházakat, mi több, utat nyit nekünk olyan lehetőségek felé, amelyekről önmagunk körében csak álmodozhatnánk, aközben világszerte, jelenleg 103 országban ilyen vagy olyan módon keresztyénüldözés folyik. És ez a keresztyénüldözés szisztematikus. Nem itt-ott elcsattant pofonról, föltolult indulatokról, civakodásról van szó, nem is polgárháborús helyzetről, amelybe belesodródott egy-egy keresztyén közösség. Ez az üldözés szisztematikus, eltökélt, következetes. Kérem lelkipásztor testvéreimet, hogy amikor a közbenjáró imádságot mondják istentiszteleteinken, a betegekért, a gyászolókért, a vigasztalásra szorulókért, az elesettekért, az eltévelyedettekért, a keresőkért, ne feledkezzenek meg az üldözött keresztyénekért imádkozni. A Zsidókhoz írt levél mondja, hogy szabad utunk van a kegyelem királyi székéhez, alkalmas időben való segítségül – álljunk újra meg újra könyörülő Istenünk elé, hogy óvja meg üldözött keresztyén társainkat a világban! Azokat is, akikkel nem értünk egyet az úrvacsoratanban. Azokat is, akik másként beszélnek a megigazításról. Azokat is, akik másfajta egyházi rendben élnek, de Jézus Krisztus nevét vallják, az Ő nevére térdet hajtanak, és mondják: Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére! Nem azért szenvednek üldöztetést, mert két szín alatt úrvacsoráznak, vagy ostyával. Nem azért szenvednek üldöztetést, mert náluk nincsen presbitérium. Egyes egyedül Jézus Krisztusért szenvednek. Maga az Úr Jézus mondja, amikor tanítványait készíti szolgálatukra: ha engem üldöznek, titeket is üldözni fognak (Jn 15,20).

Európa közepén azt is látjuk, hogy mifelénk is folyik egyfajta sajátos, szisztematikus keresztyénüldözés. Igaz, ez rafináltabb, nem durva. De látjuk, hogyan igyekeznek a keresztyénséget kiszorítani a publikus térből. E törekvés szerint, ami a közbeszédbe esik, az ne legyen keresztyén, hanem a keresztyénség igazodjon hozzá az általános közbeszédhez. Európa megpróbálja eltömni azt a forrást, amely Ezékiel próféta látomása szerint a templom küszöbe alól fakad ki, kiárad a világba, és a halott tengert is meggyógyítja. Fennáll a kísértés, hogy zárkózzunk be. Be a templomfalak közé. Vagy vegyük le a keresztet és a csillagot, ne bosszantsunk senkit, ne legyünk senkinek kárára, csípi ez az emberek szemét. De tudnunk kell, hogy nem pusztán szimbólumokról van szó. A kereszt eltávolításával, a szakrális jelenlét kiiktatásával mélyebb értelem tárul fel. Éspedig az, hogy a keresztyénség nyilvános, hiszen küldetésünk van. Jézus Krisztus nem arra küldi el a tanítványokat, hogy: menjetek el, zárkózzatok be, és éljetek úgy, ahogy bírtok. Pünkösd csodája éppen az, hogy kinyílik az az ajtó, amely mögött meghúzódtak a tanítványok félelmeik miatt. Pünkösd csodája éppen az, hogy ki kell lépni. Pünkösd áldott csodája az, hogy mindenki a maga nyelvén hallja és érti az Isten nagyságos dolgait. Erről nem mondhatunk le, mert akkor a küldetésünk lényeges körülményéről mondunk le.

Ez esztendőnk kapcsán szeretnék még szólni a tisztújításokról. Isten gazdag áldását kívánjuk a Bács-Kiskunsági Egyházmegye megválasztott és beiktatott esperesére, és ugyanúgy Isten gazdag áldását kívánjuk a Baranyai Egyházmegyében megválasztott új esperesre, akit holnap iktatunk be tisztébe, továbbá egyházkerületünk megválasztott új főjegyzőjére, aki imént tette le esküjét. Szívből köszönöm a választási bizottságoknak, hogy igyekeztek a jó rendet fenntartani, a szabályokat megtartatni. Igen, tudom, választáskor feszültségek is tudnak támadni. De köszönöm, hogy a jelöltek tisztességgel, alázattal és szeretettel élték végig ezt a folyamatot, a másik jelöltet nem ócsárolva, magukat fölöslegesen nem nőttetve. Egy-egy jelöltnek nehéz megállni és a döntés idejét kivárni, nehéz a fülét befogni és ilyen-olyan hangokat nem meghallani, nehéz a saját óemberi indulatait elűzni. Hálás vagyok, ha egy-egy választás békességgel, testvériességgel ment végbe, hiszen nem hatalomra választunk tisztségviselőket, hanem szolgálatra. Kívánom, hogy a megválasztottak ezzel a látással és alázattal végezzék a rájuk bízottakat.

Ennek fényében kell szólnom a presbiteri tisztújításról is. Anyaszentegyházunkban hatévenként ismétlődik ez a nagy rázatás. Régen, úgy tűnik, atyáink bölcsebbek voltak. Nem estek bele a demokráciásdi csapdájába, miszerint hatévenként mindenkinek fel kell állnia egy-egy gyülekezetben, mindenki megbízatása lejár (mintha a Szentlélek órája eszerint járna), és újra kell kezdenünk egy nagy választási folyamatot. Szerény véleményem szerint a régi rend egészségesebb volt, és jobban szolgálta a gyülekezetek békességét. Mi meg azon izgulunk, hogy ne kelljen választási ügyek kapcsán a bíróságokat összehívni, alaptalan panaszokat, sértődéseket, szurkálódásokat orvosolni. Pedig a presbitériumok tisztújítása kapcsán is szolgálatról volna szó. Hat éve Isten megkönyörült rajtunk, mert a 12 évvel ezelőtti tisztújítással ellentétben, nem kellett bíróságra vinni ügyeket. Mai nap viszont, szomorúan mondom, már tudunk arról, hogy itt-ott össze kell hívni a bíróságokat. Kicsit röstelkedem is. Hogy van az, hogy az egyházközség vezetése nem lapozta fel a törvényt, és nem a szerint járt el? Hogy van az, hogy az atyafiak itt-ott úgy gondolják, hogy nekik örök bizományuk a presbiterség? Hogy van az, hogy egy lelkipásztor úgy véli megoldani a presbitereivel való súrlódásokat, hogy, úgymond, lecserélteti őket, akár olyan áron is, hogy csökkenteni kéri a presbitérium létszámát? (Csak aztán a végére maradjon valamiféle presbitérium!) Hogy van az, hogy egy viszonylag jelentős létszámú presbitériumba mindössze kettő és fél család fér bele? És folytathatnám a sort. Józanságot, bölcsességet, testvériességet és ügyszeretet kérek mindenkitől, még van idő!

Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

Újdonságról szeretnék beszámolni. Immár két esztendeje működik a Magyarországi Református Egyházban egy ún. esperesi kollégium. Csak csodálni tudom, hogy a négy egyházkerület esperesei a korábbi időszakot jellemző, időnként viszálykodással is leírható feszültségeket egy csapásra félretették, időről-időre találkoznak, hogy segítsék Zsinatunkban a törvényhozást, hogy megtárgyalják a közös ügyeket, hogy együtt lássák egész magyar református egyházunkat. Tudjuk, az esperesek hordozzák a legnagyobb terheket. A püspöknek könnyű, elmegy, beiktat, felszentel, prédikál, elfogyasztja a szeretetvendégségeken a finomságokat, aztán hazamegy. Időnként egybehívatja az espereseket, és számon kéri őket, hogy mi zajlik az egyházmegyékben. Az esperesek hordozzák a terheket. De azzal, hogy ezen fölül még országosan segítik és támogatják egymást, számomra is olyan dimenziók nyíltak meg, hogy csak jó reménységgel tudok lenni.

Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

Közgyűlésünk során a bizottságok jelentéseit fogjuk megtárgyalni. Nem akarok most mindegyikre reflektálni, majd a maga rendjén érdemes lesz alaposabb vitára sort keríteni. Most csupán megelőlegezetten szeretnék néhány bizottsági jelentéshez hozzászólni. A tanulmányi bizottság jelentése több nehéz kérdésről szól, én most csak arra szeretnék kitérni, ami a Zsinat elé is kerül. Értesültünk arról, hogy a nyár folyamán Lipcsében a Református Egyházak Közössége csatlakozott a megigazulástanról szóló római katolikus-evangélikus közös nyilatkozathoz. E tárgyban csípős leveleket kaptam lelkipásztoroktól, azt firtatva, hogy ugyan ki hatalmazott fel arra, hogy én ezt aláírjam, vagy kik voltak ott a református egyház részéről hivatalosan, akik aláírták volna, és egyáltalán, hogy van ez az egész?! A Magyarországi Református Egyház ezen a találkozón hivatalosan nem képviseltette magát. Én sem voltam ott. Közülünk senki nem írta alá. Továbbá, nem a Református Világszövetség Nagygyűlése döntött így, hanem a Református Egyházak Világközössége. Hat évvel ezelőtt ugyanis megszűnt a Református Világszövetség, átalakult Közösséggé. Ennek egyik, igen furcsa szabálya az, hogy ilyen jellegű egyházdiplomáciai kérdésekben az elnöksége határoz. Az elnökség szándékait kiküldik a tagegyházaknak véleményezésre, s ha akarják, helyeselhetik. Így a mi egyházunk is megkapta ezt a szándéknyilatkozatot. Ezt a Zsinat teológiai bizottsága megvizsgálta, elaborátumot készített, amelyet megküldtük a Világközösség elnökségének. Ebben fenntartásainkat és aggályainkat jeleztük. Más európai református egyházak is jelezték fenntartásaikat. A válasz az volt, hogy az elnökség a csatlakozási dokumentumot alá fogja írni, aztán a maga egyházában ki-ki kezdjen vele, amit akar. Most tehát így áll a történet, ami inkább egyházdiplomáciai kérdés. Még egyszer szeretném kijelenteni, senki nem hatalmazott fel bennünket aláírásra, és nem is írtuk alá, és nem is voltunk ott. Mindazáltal egy félreértést tisztáznunk kell. A római katolikus egyház és az evangélikus egyház közös nyilatkozata a szó szigorú értelmében véve nem megegyezés. Szó sincs arról, hogy Róma és a lutheránus egyház pontról pontra megegyezett volna a megigazulástanban. A dokumentum felsorolja azokat a tételeket, amelyekben egyetértés van, és volt már a 16. sz. folyamán is. Aztán felsorolják azokat a területeket, ahol nézetkülönbség és vita van. Amiben megegyeztek, az az, hogy újra nyitják az ezekről folyó beszélgetést. Tehát ezt a 16. századi vitát újra lehet nyitni. Meglehet, talán ugyanaz lesz az eredménye, mint egykor. Nem tudom. De azt állítani (ennyiben hadd védjem meg a lutheránusokat), hogy összecimboráltak volna a pápásokkal, és most belerángattak bennünket, reformátusokat is, és mi soha többet nem taníthatjuk azt, hogy érdemeink és cselekedeteink nélkül, egyedül az Úr Jézus Krisztus áldozati haláláért igazulunk meg, és ezért ki kell dobnunk a Heidelbergi Kátét, meg az új fordításban elfogadott II. Helvét Hitvallást, nos, erről nincsen szó. Aki ezt sugallja, háttal ült a moziban, kérem, forduljon meg!

A kerületi tanulmányi bizottság egy másik nehéz kérdést is jelez, amelynek az orvoslatát még nem nagyon látjuk. Zsinatunk tervbe vette, hogy énekeskönyvünket kiegészíti új énekekkel. Ezt a munkát próbáltuk annak idején a Dunamelléki Énekfüzetekkel is megsegíteni. Ennek kapcsán felvetődött, hogy nem kellene-e liturgiánkat is megújítani? Sajnos, félő, hogy a jó szándékú felvetés kapcsán az fog történni, ami az evangélikus egyház liturgia-reformja kapcsán végbement. Önként jelentkező, úgynevezett próba-gyülekezeteket jelöltek ki az új liturgia tapasztalatait összegyűjtendő. Amikor aztán véget ért a próbaidőszak, a legrosszabb döntést hozták: mindenki azt csinál, amit akar. Nem szeretném, ha egyházunkban így történne. Ámbár csodálkozom, máris miféle ámulatos liturgiák zengedeznek a mi református egyházunkban. Vannak lelkipásztorok, akik a semper reformare elv alapján éppen akkor teszik le a palástot, amikor felmennek a szószékre, vagy amerikai evangélisták stílusára fel-alá sétálgatnak az úrasztala körül, és szerintük ez az egyház reformja. Ha pedig szólni mer nekik valaki, megsértődnek. A II. Helvét Hitvallás értelmében vannak az egyház életében közömbös dolgok. Például az öltözet is az, meg az is, hogy hány órakor kezdődik az istentisztelet, vagy, hogy magas pulpitusról prédikál-e a lelkész és így tovább. A baj ott kezdődik, amikor valaki a közömbös dolgokból fontos dolgot csinál, és azt hiszi, hogy a közömbös dolgok erőltetésével fogja az anyaszentegyházat megújítani. A református egyház közössége identitás-közösség is. Jó lenne, hogyha valaki a Székelyföldről, a Délvidékről, vagy a Felvidékről érkezik egy dunamelléki templomba, többé-kevésbé református közösségben érezné magát.

A gazdálkodási jelentéshez annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy a Zsinat gazdasági törvénye, éppen az esperesi kollégium jóvoltából, kedvező értelemben módosult. Az egyszerűen gazdálkodó gyülekezeteket nem terheli az, amit egy multinacionális cégnél kell elvárni. De ezzel megnőtt a gyülekezetek gazdálkodási felelőssége. Ezt kívánjuk segíteni azzal, hogy az Ariadne könyvelő-, iktató- és nyilvántartó programot frissítettük, ezeket a gyülekezetekbe kitelepítettük, immár digitális úton is el lehet küldeni az egyházmegyékhez a jelentést. Éljünk vele! Nem szükséges egy brazil őserdőt kipusztítani azért, hogy például a budahegyvidéki egyházközség jelentései papiroson érkezzenek az egyházmegyéhez. Ugyanakkor szeretném jelezni azt, hogy ősi tapasztalataink szerint semmilyen törvény nem veszi elejét annak, ha valaki vissza akar élni a törvénnyel. Figyelmeztetőleg mondom, és kérem a gondnokokat, a presbitereket, akik az egyházközségek gazdasági életének elsőrendű felelősei, és persze, a lelkipásztorokat is, figyeljenek oda erre! Néha megdöbbenünk, amikor némelyek elszántságát látjuk, ahogyan ügyeskednek. Ha csak a tizede erőt fordítaná egy-egy gondnok, egy-egy presbitérium, egy-egy lelkipásztor arra, hogy megmentsen egy lelket, ahelyett, hogy ügyeskedve titkolja bevételét az egyházmegye elől, bizony, már a mennyek országában lennénk. Amikor arról olvasok egy esperesi jelentésben, hogy a lelkipásztor és a gondnok vállvetve adománynak könyveli el az egyházfenntartói járulékot, hogy aztán az egyházmegye kisebb közalapot rójon ki a gyülekezetre, széttárom a kezem, nem is értem! De nincs már mód efféle cinkosságra, egyházias szemérmességre, nem lehet többé arra számítni, hogy majd az egyházmegye, meg a kerület, meg a közegyház palástot borít az efféle ügyeskedésekre, mondván: csak meg ne tudja a világ. Már rég tudja a világ! A Krisztus ellenségének, az Antikrisztusnak az az egyik legbevettebb módszere, hogy rávesz a bűnre, aztán bevádol. Nem elég a szívünket tisztán tartani, a kezünket is tisztán kell tartani.

Súlyos terhek nehezednek ránk, óriási felelősség, hiszen nemcsak a magunk kis pénzével ügyeskedünk, hanem közpénzekkel is bánunk. Most, októberben írtuk alá Magyarország Kormányával a református egyház és a Kormány megállapodását, ennek értelmében Magyarország Kormánya a közoktatásban, a szociális szférában, a közgyógyászatban, a börtönpasztorációban, a kórházi lelkigondozásban, a diaszpóraszolgálatban bíz reánk közpénzeket. És az nem a mi pénzünk, hanem azoknak a pénze, akikre állandóan hivatkozunk, az adófizető magyar állampolgárok pénze, akik a Kormányon keresztül óvodát és egyetemet, szociális ellátást és idősek gondozását bíznak ránk. Álljatok ellen a kísértésnek, álljatok ellen a Kísértőnek!

A médiáról is szeretnék szólni. Mediatizált világban élünk. Ezt előbb-utóbb minden lelkipásztor átéli, mindegy, milyen helyzetben van. Ma már ott tartunk, hogy ha nincs mikrofon a szószéken, akkor nem is tudunk istentiszteletet tartani. Számomra ez a szimbóluma az egésznek. Az internet jóvoltából pedig sokan bekapcsolódtak a közösségi médiába, mindenféle fórumok alakulnak, mindenféle jó és kevésbé jó kedvezményezéssel, és ezeken a fórumokon moderátorok uralkodnak. Szeretném a figyelmet felhívni arra, hogy a közösségi média nem azt jelenti, hogy hárman-négyen barátilag körbeülünk egy asztalt, és megvitatjuk a dolgainkat. A közösségi média színpad is. A tisztességtelen beszéd, a becstelen eljárás megengedhetetlen az egyház képviselői, lelkipásztorai, presbiterei körében. Márpedig ami felkerül a világhálóra, az ott is marad. Hiába szünteti meg valaki a maga kis aljas hozzászólását, hiába jelzi, hogy ő nem is úgy gondolta, a korábbi szavai is ott maradnak. Bölcsnek és megfontoltnak kell lenni. Néha pedig azt látom, hogy a lelkipásztoraink némelyike internetfüggésben szenved. Olyan ez, mint az alkoholfüggés, meg a gyógyszerfüggés, meg a pénzfüggés, meg a szexfüggés. Ha nekem egy lelkipásztor vasárnap 10 óra 5 perckor ad fel egy levelet Messengeren, csak roppantul csodálkozom, hiszen 10 órakor kezdődik az istentisztelet. Netán a szószéken, derekas ének alatt küldött még gyorsan a püspöknek valamit? Olykor azt látom közösségi médiaoldalakon, hogy lelkipásztorok reggel 9-től másnap reggel 9-ig folyamatosan válaszolgatnak, levelezgetnek, kommentelnek. Igen, mediatizált világban élünk, számtalan eszköz révén van módunk információt, gondolatot, üzenetet, hírt továbbítani. Tudjuk, 500 éve a könyvnyomtatás nélkül el sem indult volna a reformáció. A kommunikáció eszközei fontosak. De csak eszközök. Ne legyetek az eszközök rabszolgái! Itt jelzem, nagy elhatározásunk, hogy az evangélikus egyházzal rádiót indítunk egy teljes budapesti frekvencián, hosszú előkészítés után sem látszik megvalósulni. Erről nem mondtunk le, de a jelenlegi tárgyalások megrekedtek, a felajánlott lehetőségek kedvezőtlenek. Viszont bátorítok mindenkit a helyi, gyülekezeti kommunikációra. Gyülekezeti honlap, körlevelek, nyomtatványok, építés, bátorítás buzdítás. Éljetek ezekkel!

Még a missziói bizottság jelentéséről szeretnék szólni. Ebből is a gyülekezetplántálást szeretném kiemelni. Most 16 helyen folytatunk gyülekezetplántálást. Nem könnyű munka. Kérek mindenkit, ne gondolja, hogy lelkipásztoraink, akik ezt a munkát végzik, valami elkényeztetett helyzetben lennének. Talán ők vannak a legnehezebb helyzetben, hiszen nem szervezett gyülekezetbe érkeznek, kialakult szerkezetek közé, hanem minden felelősség rajtuk van, nekik kell újra és újra kivetni a hálót. Minden támogatást megérdemelnek. Sokszor elmondtam már, hogy a gyülekezetplántálás egyházunk régi adóssága. Annak idején Andorka Rudolf mutatta ki, hogy Magyarországon az 1940-es évek végétől egészen a legutóbbi évtizedig a lakosság kétötöde költözött, keletről nyugatra, délről középre. Az lehet, hogy a két világháború között még működött az a rend, hogy ha valaki elköltözött egy faluból városba, a lelkipásztora értesítette az illetékes lelkipásztort erről. De ez a jó rend már az 1980-as években felbomlott. Ma pedig egyszerűen követhetetlen a belső migráció. Csak azt lehet tenni, hogy odamegyünk, ahol az emberek élnek, és ott szervezünk gyülekezetet. Ugyanakkor a missziói jelentés egészen nyíltan beszél arról is, és ez is missziói kérdés, hogy tisztáznunk kell, melyek a gondozásra szoruló gyülekezeteink. Van itt egy fogalmi anarchia. Talán 100-150 éve alkották meg a missziói gyülekezet kategóriáját. Ez pontosan azt jelentette, hogy egy-egy gyülekezet, amelyik még nem gyökeresedett be, nem erősödött meg, közegyházi, missziói támogatást kapott. Ma pedig a gondozásra szoruló gyülekezeteket is missziói gyülekezetnek nevezünk, holott inkább sorvadás tapasztalunk. Az egész településen. Nemrégiben Somogyban jártam egy faluban, ahol egy 600 férőhelyes, gyönyörű, fehér falú templomot újítottak fel sok-sok millió forintért. Ennek a falunak ma 180 lakosa van, és a szociológusok szerint tíz év múlva nem lesz lakosa. Ez nem missziói gyülekezet. Ez gondozásra szoruló gyülekezet. Javasolni fogjuk a Zsinaton, hogy vezessük be az egyházalkotmányban az ilyen értelmű meghatározást, de ehhez tudatformálódásra is szükségünk van: a misszió plántálás, a misszió a növekedés reményében történik – a gondozás más kategória. Ott segíteni kell, ott oda kell állni, ott az utolsó leheletünkig hűségesnek kell maradni, olyan társadalmi körülmények között, amelyek rajtunk kívül esnek.

A hitoktatásról is szeretnék szólni, amelyről nemcsak a missziói jelentés szól, hanem a katechetikai jelentés is részletesen beszámol. Az országos összesítés szerint mintegy 154 000 gyermek jár református hittanra (fakultatív, gyülekezeti vagy kötelezően választott hittan). Az előrejelzések szerint ez a szám még növekedni fog, aztán majd lesz csökkenés, főleg azért, mert kevesebb és kevesebb gyermek született és iratkozik be az általános iskolába. De a mostani növekmény a tavalyihoz képest is minden módon növekmény, és ez azt bizonyítja, hogy annyira kiváló hitoktatást végzünk, hogy egyre többen akarnak erre beiratkozni. Igen, most még van ilyen általános tendencia. Mindenesetre jogosan jegyzi meg mind a két jelentés, hogy gyümölcsöt is remélnénk ettől. Ha nem mást, teszem hozzá én magam, legalább a preparatio evangelica gyümölcsét, amely ugyan a reformátorok szerint kétértelmű meghatározás, de van ilyen. Az evangélium meghallására, és befogadására fel lehet készíteni. A magvetés előtt a szántóföldet meg kell szántani. A befogadás fogalmi rendszerét, kulturális feltételeit fel kell építeni. Kívánom tiszta szívemből, hogy ezen a területen bővüljünk, akár létszámban is. De leginkább azt kívánom, hogy az elmúlt tíz-tizenöt évnek ez a nagy terhe némiképpen lekerüljön a lelkipásztorokról. Mert a lelkipásztorok végezték és végzik ezt a munkát. Ezzel a megállapítással egyetlen hitoktató, hittantanár érdemét nem kívánom elvitatni, egyszerűen a statisztikákat nézem. Ma is így van még, 80 %-ban a lelkipásztorok végzik a hitoktatást. Köszönjük meg nekik azt, hogy 154 000 gyerek van hittanra beíratva. Ez már eredmény. Ez már valami, hogy 2017-ben nem azt mondják a szülők és a családok, hogy ja, hát a csuhásokhoz nem íratjuk be a gyerekeinket! Ha akarom, akkor ez sikertörténet. De kudarccá válhat, ha továbbra is a lelkipásztorokat terheljük ezzel. Ezért lelkipásztorokat, gondnokokat, presbitereket, közgyűlésünk tagjait, a bizottsági előadókat, mindenkit buzdítok, ösztökélek és sürgetek is: építsük fel azt a katechéta-, hitoktató-hálózatot, amely – így mondom, mert most ez a helyzet – tehermentesíti a lelkipásztorokat, hogy tudjanak családot látogatni, igehirdetésre készülni, jegyesoktatást, keresztelői felkészítést végezni. Ne azzal teljen a lelkipásztor élete, hogy 25 órát eltölt az iskolában hitoktatással, utána meg pattogtatja a presbitérium, hogy még mi mindent végezzen el. Sok esetben ezért omlik össze lelkipásztorok családi élete. Segítsünk rajtuk hitoktatók beállításával, máskülönben ez a szép történet a visszájára fordulhat és akkor nem Isten országát építjük, és nem az anyaszentegyházat erősítjük, és nem a jövendő nemzedéket szolgáljuk, hanem önmagunk kárára buzgólkodunk.

Végül – szokás szerint – emlékezzünk meg azokról a lelkipásztorokról, akik az előző őszi közgyűlés óta mentek közülünk nyugdíjba, illetve akik a tavaly őszi közgyűlés óta mentek el a minden élők útján:

a 2016. novemberi közgyűlés óta nyugalomba vonult lelkipásztorok:

Kovács János (Vejti-Zaláta, 2016. december 1.), Gurbán Sándor (Ráday Gyűjtemény, 2017. július 1.), Csontos József György (Dabas, 2017. augusztus 1.), Köő László (Nagydobsza, 2017. szeptember 1.)

Köszönjük minden szolgálatukat, Isten adjon áldott pihenést!

a 2016. novemberi közgyűlés óta elhunyt lelkipásztorok:

Hegedűs Béla (Tiszakécske, 2016. november 30.), dr. Szabó Andor (Hencida, 2017. január 20.), Soós László (Zsinati Iroda, 2017. január 31.), Cseri Kálmán (Bp-Pasarét, 2017. február 13.), Szabó Péter (Cece, 2017. március 25.), Soós Mihály (Bécs, 2017. április 21.), dr. Herczeg Pál (teol. professzor, 2017. április 24.), Szombathy Gyula (Bp-Rákosliget, 2017. április 28.), Nagy Gyula (Biharkeresztes, 2017. május 27.), Gacsályi József (Bisse, 2017. július 7.), Császár Bíróné Bóka Emese Ildikó (2017. július 31.), Rainer Ferencné (Nagysáp, 2017. augusztus 7.)

Hálával emlékezünk rájuk a boldog feltámadás reménye alatt!