Ilyen ragyogó ősz tájon történt, hogy egy kis dunántúli faluban, ahol segédlelkészként szolgáltam, egy kedves presbiter bácsi, aki amúgy vasutas volt, egy kora reggel kivitt a szőlőjébe, úgymond birtokot mutatni. Mindenféléről esett szó, családról, munkáról, helyi viszonyokról, meg hogy mi történt 56-ban a faluban meg a vasútnál, hogyan szerveztek nemzeti bizottmányt, hogyan akarták megakadályozni a szovjet csapatok vasúti felvonulását, hogyan szerveztek segélyküldést a fővárosba, aztán kiket vittek és kik nem jöttek vissza. Aztán megjegyezte, hogy voltaképpen azért mentünk ki oda a szőlőskertekbe, mert ott mindezt el meri mondani, nem hallja azt senki, csak mi, meg az Isten. És itt szót fordított, s hirtelen azt kérdezte: tudja-e, tiszteletes úr, milyen az Isten? De folytatta is, nagy széles mozdulattal körbemutatva el a tolnai dombokig, az őszi kápráztató ragyogásban: hát ilyen az Isten! S mi most beszélhetünk arról, amiről csak az Isten tenyerén lehet...

Még fiatalka voltam, a fejem tele mindenféle összeolvasott gondolattal, s egy pillanatra azt hittem, okoskodni kezdünk, mi több, filozofálni, teologizálni - sorrendben így: van-e Isten, ki az Isten, aztán a végén: milyen az Isten. Már kezdtem gyűjtögetni a jó latin kifejezéseket is hozzá, s igazítani a szót a helyes rendre. De nem erről volt szó! Egy hívő ember nyitotta meg a szívét és adott tanúságot mély tapasztalatáról, reményéről, hitvallásáról - életgyónás volt ez. S megnyitva a szívét megnyitotta a szemem. Igen, valahogy úgy vagyunk Istennel, mint mi ott voltunk kint, a szőlőskertben. Úgy hiszünk benne, mint a fölragyogó Napban: nem tudunk belenézni, de a fényében mindent látunk, magunkat is igazán. S magunkat kimondva tudhatjuk, ez a helyzet az igazi jó remény.

Három évtizede hordozom ezt az egyszerű szót és mozdulatot, és most, 1956 ünnepére készülve úgy látom, beljebb jött életünkbe ez a megvilágító és egyúttal elrejtő, oldozó és oltalmazó ragyogás. Bejött az utcáinkba, a tereinkre, a közbeszédünkbe, az elevenítő emlékezésünkbe, és így már egyre többet láthatunk megnyert szabadságunk értelméből is, és 1956 hősi áldozatának a súlyából is. Elég, ha felnyitjuk a szemünket, s tudjuk: ilyen az Isten: szabad és szabadító, hűséges, mint az áldó Nap fénye, és szépséges - Ő a mi igazi méltóságunk. Aki megnyitja szívét, annak előbb-utóbb felnyílik a szeme is a remény tiszta világosságára.