Sokszor hallom a reformáció kapcsán, melynek most fogjuk évfordulóját ünnepelni, hogy milyen bátor és kockázatos újítás volt az, akkor, ott, a 16. század derekán. Ha csodálkozva ámulok ezt hallván, vitapartnereim tovább erősítik, hogy hiszen az újuló világ mindig újuló egyházat kíván, s megtoldják: ugye, így kellene lennie ma is? Járjunk utána ennek a népszerű és egyházainkban is sokat hangoztatott vélekedésnek! Legelőbb azt kell látnunk, hogy a 16. századot és vezéralakjait (mind a protestáns, mind a katolikus reform-mozgalmakban) a legkevésbé sem izgatta a szó mai értelmében vett új vagy újdonság. Ők tudták jól, hogy ami ma új, az holnap ó lesz, és ami holnap óság, azt holnapután már el is feledjük. Vagyis nem újítók voltak a szó mai, jobbára politikából kölcsönzött értelmében, hanem reformálók, azaz visszaformálók, és csak ebben az értelemben újra-formálók. Ha szabad azt mondani: a reformáció konzervatív forradalom volt - ami elsikkadt, amire rátelepedett az évszázadok során előállt és előállított megannyi újítás, vagyis elavuló újdonság, attól akarták az egyházat megtisztítani. Kálvin hasonlata szerint az egyház olyan lett, mint egy mindenféle szép és drága dologgal telehordott lakás, amiben már csak lakni nem lehet. De ha újítás volt is a reformáció, a mérték mégsem az új volt. Mert ami új, még nem feltétlenül jó, ami  új, nem feltétlenül igaz és nem feltétlenül szép. A mérték az örökkévaló. Éspedig úgy, ahogy Isten kijelentette magát Krisztusban, ahogy azt az evangélium elmondja nekünk, és ez éppen az, amit Isten akar, és nem amit mi. Az istenkereső ember nagy drámája mutatkozott meg elemi erővel a reformáció korában. Igen, mi úgy vagyunk, hogy mindig tudni véljük, mi kell nekünk, és ami nekünk kell, azt kell akarnunk Istentől. Mint amikor beteg ember kopogtat be az orvoshoz, s kezébe nyomja a gyógyszerlistát, hogy azt írja fel neki az orvos, vizsgálat és diagnózis nélkül. Az evangélium azonban világosan és tisztán leírja, hogy mi az Isten javallata és gyógymódja, hogy ebből az örökös vakságból kiszabaduljunk, és ne úgy építsük életünket tovább, hogy újat halmozunk az avuló újra, mert az nem egyéb, mint réges-régi, eredendő betegségünk. A 16. század gyermekei a lélek és a szív nagy drámájában megértették, hogy Isten akar, és ezért számukra a döntő kérdés az akaratok nagy drámája volt. Vagyis nem az új küzdött a régivel, vagy a régi az újjal, hanem a mulandó ember került szembe az örökkévaló Istennel. Aki pedig az Örökkévalóra bízza életét, annak (immár nem bánom, mondjuk ki) újul az élete. Vagy, ahogy a régiek mondták: annak kiújul a hite és a reménye, és megújul a szeretete.  Újítás volt tehát a reformáció? Ha és amennyiben újnak számít az Örökkévaló akaratának megismerése, akkor bizonnyal újítás volt. De szívesebben mondom, hogy visszatérés volt az örökkévaló isteni irgalomhoz. Jó utat kívánok mindenkinek visszafelé!