Kozmikus nyelvtanfolyam

Elmondta Szabó István püspök a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság műsorának Lélektől lélekig rovatában 2017. szeptember 24-én

Hans Georg Gadamer, a kiváló német filozófus mondja, hogy az életünk dolgainak (a múltunknak és jelenünknek) megértése olyan, mint amikor nyelvet tanulunk – akkor a világunk, az egész látóhatárunk egy másik világ látóhatárával találkozik, és a kettő egybeolvad. Meddig látunk el? Nyilvánvaló, ha megtanulunk egy másik nyelvet, akkor messzebb vagy legalábbis többet látunk. Azért idézem fel ezt a megjegyzést, mert hosszabb ideje városon élve roppantul sajnálom, hogy nem láthatom szabadon minden éjszaka a csillagos eget; az úgynevezett felszíni fényszennyezés már eltakarja a szemünk elől. Eltűnik a látóhatár, noha ott van. Ezt pedig azért említem, mert mindig izgatott, hogy a reformáció korában, amikor kezdték anyanyelvekre fordítani a Bibliát, hogyan találtak pontos és szabatos fordulatokat az eredeti bibliai nyelvek kifejezéseire.

Méliusz Juhász Péter debreceni reformátor nemcsak prédikátor, egyházszervező és hitvitázó volt, hanem roppant jelentőségű tudós is. Még Herbáriumot, füveskönyvet is írt, de Bibliát is fordított. Jób könyvének egyik híres sorát, ahol maga Isten faggatja Jóbot, így fordítja: „és az Szent Péter szekerét az ő fiaival, az mellette álló csillagokkal, megforgathadd-é?”  Ezt a Károli Gáspár fordításban így olvassuk: „a Gönczöl szekeret a fiaival együtt forgathatod-é?” Méliusz a Göncöl-szekeret, a környékbeli bihari szóhasználathoz igazodva, Szent Péter szekerének fordítja. A bihari néphagyomány szerint maga Jób ül a Szent Péter szekerén. Hogy a csillagegyüttes eredeti elnevezését akár Méliusz, akár Károli jól fordította-e, azt nehéz eldönteni. Az eredeti elnevezést ma leginkább Nagy Medvének fordítják. De ezt a kérdést bízzuk rá a filológusokra és a csillagászokra. Én mindössze azért hívom fel a figyelmet erre a nyelvi kérdésre, amelyben látóhatárok találkoznak, hogy érzékeljük valahogy a szinte kimondhatatlant: a szenvedő és Istennel perlekedő ember, aki maga Jób, itt magával Istennel bonyolódik beszédbe. És tanulnia kell egy másik nyelvet. Ez a gondviselés és a hűség beszéde. Itt a Mindenható kérdezi a halandót. A végéremehetetlen természetfölötti szól a véges emberhez, a csillagvilágok fényét dicsőségben felragyogtató fordul a fájdalmába belefeketedett mulandóhoz. A Meghallgató nyitja meg titkait a kétségbeesett előtt. Tudjuk a Jób könyve végéről, hogy az isteni megszólalás után Jób szájára teszi kezét, eláll súlyos vádjaitól, mert valami megnevezhetetlen módon megérti az örök rendet, és nem akarja immár tudatlan beszéddel elhomályosítani. Méliusz azt mondja a Jób könyve fordításához írt bevezetésében: „A Jób könyve felette hasznos, de igen nehéz. ”  Merthogy kellene látnunk a csillagokat. A világegyetem ugyanis nem néma, hanem az egész teremtés, ahogy a Zsoltár mondja, Isten dicsőségét hirdeti. Sok a bajunk, és olykor Istent is perbe rángatjuk nyomorúságaink okán. Illene beiratkoznunk kozmikus nyelvtanfolyamra!