Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

Bár a közbeszéd szerint tavaszi közgyűlésünk kis-közgyűlés, mert ma csak az egyházkerületi intézmények jelentéseit tárgyaljuk (s remélem, jó időben be is fejezzük), mégsem gondolom, hogy minden további nélkül kis jelentőségűnek kellene tartanunk egybegyülekezésünket. Nemcsak azért, mert intézményeink minden ügye nagy jelentőséggel bír, s nemcsak azért, mert annyi minden történt a novemberi közgyűlés óta, hogy számba venni sem tudjuk őket, hanem azért is, mert a tavaszi közgyűlés most is húsvét tájára esik. Márpedig keresztyén hitünk döntő ünnepeihez közeledve az egyházkerületet vezető testületeknek és képviselőknek is szükséges a megcsendesedés és az előretekintés Isten szeretetének nagy titkára. Ezért tisztelettel kérem közgyűlésünket, engedjenek meg néhány gondolatot a nagy ünnep előtt, a Bibliaolvasó Kalauz mostani igéi szerint az első Korinthusi levél üzenetének fényében. A már korábban olvasott részekből most két szakaszt emelek ki, s ezek mondandója fog bennünket segíteni. Az első szakasz a jól ismert vita-tétel a levél 6. részéből: „Mindent szabad nékem, de nem minden használ, mindent szabad nékem, de én nem adatom valakinek hatalma alá”. (6,12) A másik szakasz a keresztyén szabadságról szól a 9. részben. Itt ezt mondja Pál: „Én, noha mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mindenkinek szolgájává tettem”. (9,19) Ha alaposan belenézünk a két tételbe, mindkettőben paradoxont találunk. De mindkettőnek egyben rejlik a titka, éspedig abban, hogy a keresztyén szabadság és szolgálat minden körülmények között azt célozza, hogy életeket nyerjünk Krisztusnak. És ezzel az egész keresztyén evangélizálás (mondjuk ki bátran: hittérítés), a teljes gyülekezeti élet és az egyház valóságának titkához érkezünk. Ezt tükrözi az apostol magatartása is, aki nem akar Korinthusban másról szólni, mint a megfeszített Krisztusról, de kijelenti, hogy minden szavunk és egész hitünk hiábavaló, ha Krisztus nem támadott fel. Ahogyan tehát Isten a megváltás nagy művét ebben a titokzatos szabad szolgaságban és szolgáló szabadságban végzi, éppúgy kell ennek tükröződnie a keresztyén ember életében is. Krisztus szabadon tette le életét váltságul sokakért, miközben teljes isteni dicsőségben volt – a szabad Úr szolgai formát vett fel. S ugyanígy a keresztyén ember is abban a dinamikában él, hogy egyszerre szabad (jogos) neki minden, és tudja, mi az, ami nem használ, továbbá egyszerre szabad mindenkitől (legfőképpen önmaga óemberétől) és köteles szolgálni mindenkinek. Az igéből még jobban megértjük mindezt, ha ideszámítjuk azokat a konkrét élethelyzeteket, melyekre az apostol részletesen kitér és amelyekre nézve a korinthusiakat tanácsolja. Olykor megdöbbentő a hasonlóság a mi korunkkal, különösen, ha képesek vagyunk egy-egy vitás korinthusi ügyet, egy-egy veszedelmes nézetet vagy éppen a régi keresztyének erkölcsi karakterét hasonlítani a magunk állapotaihoz. Vezesse ma gondolkodásunkat a beszámoló tételei közben az előbb felvetett néhány kérdés!

Legelőbb arról kell szólnunk, hogy egyházi életünk furcsa csendességbe került. Egy esztendeje még az egész országot az országgyűlési választások zaja töltötte meg. Aztán a mögöttünk lévő év az elvárások és a valóság-érzékünk nem könnyű hadakozásával telt. (Ezekre részletesen is kitérek majd.) A furcsa csendesség azonban jobbára külső körülmények nyomán támadt, s nem abból a felismert lehetőségből, hogy immár nem kell elmaradt járandóságokon civakodnunk a kormányzattal, hanem az adott feltételek között végezhetjük a magunk munkáját. A munkához pedig még az egyházban is csend kell. Mik ezek a külső körülmények? Jól tapasztaljuk, hogy a közéletben nem mi vagyunk a nagy téma, hiszen az országgyűlés olyan új törvények megalkotásába kezdett, melyek önmagukban is nagy vitákat válthatnak ki, s váltanak is, de nemcsak azért, mert toldoznak-foldoznak rajtuk, hanem azért, mert e törvényalkotási menet végén feltehetően lényegesen más közjogi feltételek között fogjuk magunkat találni. Talán nem véletlen, hogy éppen a sokat vitatott és sokak által megkiabált új médiatörvény volt az első a sorban, mely ország-világ figyelmét felkeltette. Nem tisztünk e helyről a törvény megalkotását és bevezetését kísérő, olykor egészen galád bírálgatást kommentálni, különösen azért nem, mert a legtöbb bírálat úgy született, hogy a kritikusai az új törvény egyetlen paragrafusát sem ismerték. Talán elegendő annyit megjegyezni, hogy számunkra első sorban az új törvény erkölcsi karaktere a fontos. Nemrégiben egy szociológiai kutatás kimutatta, hogy a tizenéves korosztály 60 %-a már nem tartja bűnnek a lopást, 15 %-a pedig a gyilkosságot sem. Nem hinném, hogy a médiumoknak ne lenne szerepük ebben a borzasztó tényben. Hogy mindent szabad, bizonnyal ez a mi korunk nagy eszménye. De hogy minden használ-e? – nos, azt éppen a felnövekvő nemzedékek erkölcsi nihilizmusa mutatja egyre kétségbeejtőbb erővel. S mindeközben sokan hajlamosak arról is elfeledkezni, hogy vannak régi erkölcsi axiómák, melyek nem azért igazak, mert régiek, hanem azért régiek, mert régen is igazak voltak. Az egyik így hangzik: az én szabadságom korlátja a másik ember szabadsága. Ez a médiumokra alkalmazva – különösen ha arra gondolunk, milyen fenekestől forgatják ki egyes népszerű műsorok a szereplőket emberi méltóságukból – így hangozhatna: az én szabadságom korlátja a másik méltósága.

Másik ilyen, minket is érintő körülmény, hogy időközben finiséhez érkezett Magyarország új alaptörvényének megfogalmazása és beiktatása. Ezt is nagy kiabálás kíséri, s nyilván érvénybe léptetése után még nagyobb lesz a zaj. A Magyarországon szép számmal ténykedő megélhetési rettegők most hirtelen átalakulnak megélhetési sopánkodókká, akik minden létező nemzetközi fórumon gyalázzák az országot, de legalábbis fanyalognak rá. De ettől a törvény még életbe fog lépni. Akik pedig azt remélték, hogy a kétharmados többségű politikai erő teokratikus alaptörvényt fog beiktatni, azok nyilván csalódni fognak, mert az új alaptörvény a polgári Magyarország 19. századi eszményeit emeli fel és egy türelmes, szekuláris állam eszméjét vázolja fel, melyben a vallásnak és az egyházaknak megbecsült és méltányolt helye van. Az alaptörvény szép preambulumából így csak egyetlen szót hiányolhatunk, ez pedig a hála – azért, hogy Isten mindeddig megőrzött bennünket. Talán ennél is izgalmasabb lesz az új alaptörvény értelmében elkészítendő új nagy törvények tartalma. Ezek között ott van az egyházakról alkotandó új törvény is, mely végre rendezni szándékozik a biznisz-egyházak igen bántó elburjánzását, viszont az alaptörvény szellemében biztosít vallásszabadságot és méltányos együttműködést az állammal. Pár napja egy svájci delegációval beszélgettem, akik igen érdeklődtek az új egyházi törvény iránt, eddig ők is csak a megélhetési jajongók nyilatkozataiból értesültek róla. Amikor elmondtam nekik, hogy a jelenlegi állapotokból arra is lehetne következtetni, hogy Magyarország a legvallásosabb nemzet Európában, mert röpke négy év alatt száz új egyházat jegyeztek be, elkerekedett a szemük. Amikor aztán hozzátettem, hogy ezek többsége persze pusztán a hitéleti tevékenységet megillető adókedvezmények okán jött létre, és a szabad vallásgyakorlás örve alatt semmi mást nem tesznek, mint üzletelnek, akkor azonnal jelezték, hogy ez bizony elvetendő megcsúfolása az igazi vallási életnek. Tudjuk, hogy az új kormányzat konzultál az egyházakkal az új törvény megalkotásában, s reméljük, figyelembe is fogja venni értékelhető felvetéseinket. Sokak szerint még ennél is izgalmasabb lesz néhány más törvény, például a szociális ellátásról, de még inkább a közoktatásról. Ezek kapcsán Zsinati Tanácsunk állásfoglalást adott ki, amit akár moratóriumnak is lehet tekinteni. Én inkább azt gondolom, hogy a Zsinati Tanács bölcs óvást intézett gyülekezeteinkhez, és erre szükség is volt, hiszen az utóbbi időszakban ugrásszerűen megnőtt azon kezdeményezések száma, hogy az egyház vegye át egy-egy szociális intézmény vagy iskola fenntartását. Elvileg üdvözlendő, hogy az egyházi intézmények száma gyarapodjon a közszférában. Azonban érdemes jeles politikusok szavát is megfontolni, akik ugyan maguk is támogatják ezt a folyamatot, ám nem szűnnek meg bennünket emlékeztetni, hogy mindennek igazán csak akkor van értelme, ha valódi jó keresztyén szellemiség hatja át ezeket az intézményeket. A mögöttünk lévő 20 esztendő keserű történetei alaposan megtanítottak bennünket erre az igazságra. Személy szerint sajnálom, hogy a hitoktatás továbbra is tartalék játékos lesz a közoktatásban, de bizonyos vagyok benne, hogy megérik az idő annak belátására, hogy az erkölcsi nevelést nem lehet az alapok és a forrás mellőzésével végezni.

Az új törvények természetesen generális szabályokat tartalmaznak majd. Az állammal és önkormányzatokkal való együttműködésünknek azonban számos más dimenziója is van. Most csak néhányra hívom fel a figyelmet. Az első nem is annyira technikai, mint inkább mentális természetű. Már az előző közgyűlésünkön is óvtam attól, hogy anyagiak terén túlzó váradalmakba essünk, hiszen Magyarország rendkívül súlyos gazdasági krízisen megy át. A kormányzat ennek ellenére teljesítette a korábbi időszakban megannyi vitát kiváltó, jogos igényünket az ún. normatív finanszírozás területén. Ezzel bizony sok helyütt nem kis visszatetszést váltott ki a kormány, és olykor még kormánypárti politikusok is átvették az ellenzék szövegét, hogy lám, az egyházak egy ilyen nehéz időszakban mindenkinél többet kapnak. Ez persze eleve nem volt igaz, mert a hirtelen megugrott százalékok abból adódtak, hogy 2-3 év elmaradt járandóságunkat kaptunk meg. (Ha egy nyugdíjasnak három hónapig nem viszik ki a nyugdíját, aztán hirtelen egyszerre megkapja az egészet, ez nem jelenti azt, hogy háromszorosára nőtt a nyugdíja.) De ezen felül mi is csak ugyanazon mérték alá esünk, mint az országban mindenki más. Ezért nem hallhatom jó szívvel a csüggedező vagy éppen dühös hangokat, mintha tartozna még nekünk bármivel is a kormányzat. Főleg akkor nem hallom jó szívvel ezt a bölcsködést, amikor olyanok mondják, akik az eddigieket sem köszönték meg soha. Egy másik dimenzió az ún. szakértői szint. Nyilvánvaló, hogy az új kormányzat ezt a területet is átrendezi, és amit eddig tényként közöltek velünk, vagy megmásíthatatlan döntésként, amin aztán lehetett világ végéig is „szakérteni”, az most átalakul, és számos technikai szakértői, adóügyi egyeztetés következik az igények, programok és tervek újra meg újra való megfogalmazásával, és teljesen új elszámolási renddel. Van, akit bosszant ez a nagy igyekezet, s szeretne megmaradni a korábbi rendben, melynek mottója a Woody Allen film címe volt: Fogd a pénzt és fuss! Én azonban azt hiszem, őszinte az új kormányzat igyekezete. Ezért cserébe illik nemcsak bizalmat tanúsítani, hanem – ha már pénzügyekről van szó – bizonylatot is bemutatni.

Mindezt azért tartottam szükségesnek elmondani, mert egyházunk benső életének tényei mindenképpen arra tanítanak bennünket, hogy a kormányzattal, az önkormányzatokkal, az állammal és a közszférával való együttmunkálkodásunk csak kisebbik és nem is mindig fontosabbik szelete egyházi életünknek. Éppen az elmúlt időszakban elburjánzó biznisz-egyházak esete mutatja meg, hogy ahol a közszféra el tud működni hitelvek és igazi vallási tartalom nélkül is, ott bizony elegendő volt a formális feltételek teljesítése. Azonban az, ami a református keresztyénségben lényegbe vágó, azt helyettünk senki nem végzi el. Így mai közgyűlésünkön is minden tekintetben úgy tárgyaljuk intézményeink ügyeit, hogy közben figyelünk a lényeges és fontos feladatokra. Hadd szóljak ezekről igen röviden.

Az új esperes-gondnoki kar és a kerületi testületek, valamint az egyházmegyék szakbizottságai komoly megbeszéléseket és tárgyalásokat folytattak és folytatnak néhány jelentős ügyben. Valamennyit nem is tudom ma felsorolni, de szükségesnek tartom jelezni, hogy mind a költségvetések megalkotásánál, mind a szabályrendeletek elkészítésénél, továbbá az egyházigazgatás megerősítésekor, aztán személyi tervezésben és kerületünk ügyeinek képviseletében ezekre vagyunk első rendű tekintettel.

Már a tanácsülés által elfogadott költségvetés is jól mutatja, hogy kerületünk kockázatos, de – hiszem! – áldott vállalkozásba fog azzal, hogy önálló költségvetési keretből segíti új gyülekezetek szervezését, s nemcsak alkalmilag dönt efelől. Azon ugyan volt némi vita meg sértődés is, hogy mennyiben tekinthető valóban teljesen új munkának egy-egy ilyen gyülekezet megszervezése. Igen, néhány helyen ezt a munkát már komoly előkészületek előzték meg, más helyeken már csírájában létezett gyülekezet, meg persze egyházi törvényeink szerint nincs is olyan település, mely egyházigazgatásilag ne tartozna valamelyik egyházközséghez. Az újdonság talán inkább abban van, hogy igyekszünk ezeket a gyülekezeteket tervezett módon, közegyházi támogatással önálló és önellátó életre hozni. Ehhez igyekszik a kerület anyagi és személyi feltételeket teremteni. A Missziói Bizottság tervei szerint azonban vannak valóban olyan területek, ahová misszionáriust, szervező lelkészt kell küldenünk, mert bár a népszámlálási adatok szerint számos református él ott, viszont semmilyen szervezett református közösség nem található. Ezek a missziói kezdeményezések éppen annyifélék, ahány helyen folynak. Egészen más Budapesten, egy újraépített belső kerületben közösséget szervezni, és egészen más ezt egy lakótelepen tenni, s megint más egy város széli ún. kertvárosi övezetben megkeresni a reformátusokat, s megint más megfontolni, hogy egy nagy létszámú gyülekezet esetleg két részre váljon Mindegyikhez sajátos felkészültség, de leginkább elhívatottság és állhatatosság szükségeltetik. S alázat is. Az élő gyülekezet létesítője ugyanis a Szentlélek.

Tele vagyunk befejezetlen jó ügyekkel is. Évtizedek óta nagy áldás kerületünkben, hogy új templomok épülhetnek akár régi, nem templomnak való épületek helyett, akár egy újonnan szerveződő közösség számára. Ez a nagy áldás azonban olykor a mi restségünk és kapkodásunk miatt teherré is tud válni, főleg ha sem az építő gyülekezet, sem a közegyház nem képes a gyors befejezés anyagi feltételeit megteremteni. S olykor még az is talán fokozza a bonyodalmakat, hogy kerületünk minden intelme ellenére, szinte mondhatnám „partizánakcióként” is indulnak ilyen nagyberuházások, akár több százmillió forintot is meghaladó költségigénnyel, melyről aztán csak akkor értesülünk, amikor nagy a baj, mert leállt a munka, a vállalkozók tartják a markukat a fizetségért, és se közel, se távol a megoldás lehetősége. Másfajta boldog bonyodalom, amikor arról értesülünk, persze örömmel, hogy egy-egy gyülekezetünk nagy összegű pályázatot nyert, csakhogy a finanszírozási rend szerint a munkát valakinek meg kellene előlegezni. Itt nemcsak néhány milliós tételekről van szó, hanem olykor 40-50 millió forintokról is. Én ugyan körlevélben kértem a gyülekezeteket, hogy már akkor tájékoztassák az egyházmegyét és a kerületet, amikor beadják a pályázatot, most nem egy esetben azzal szembesülünk, hogy akkor kopogtatnak kétségbeesetten a gyülekezetek, miután értesítették őket, hogy elnyerték a pályázatot. Csak remélem, hogy nem sülünk bele egyikbe sem, hiszen az egyházkerület és az összes egyházmegye már régen véglegesítette idei költségvetését. Újra csak az apostolt idézhetem: minden szabad, de nem minden használ.

Vannak azonban szép gondjaink is. Nemrégiben esperesi karunk konzultációt folytatott a Hittudományi Kar professzoraival és oktatóival, és azt hiszem, áldásos volt az együttlétünk, hiszen egy csapásra kiderült, hogy bár vannak akár 100-150 éves mítoszok is, hogy például mi folyik a Hittudományi Karon, és viszont, hogy miféle alakokat ajánlanak a teológiára a lelkészek, a lényegben mégis egyetértettünk. Olyan lelkipásztorokat kell képeznünk, akik az egyház belső és külső rendjében az evangélium szolgái lesznek, vagyis az apostoli szó értelmében teljességgel szabadok mindenkitől, leginkább önmaguk óemberétől, és egyúttal teljességgel szolgái lesznek mindazoknak, akik közé Isten elküldi őket, hogy Krisztus jó illata legyenek.

Folyamatosan újul egyházkerületünk médiaszolgálata is. Ettől az esztendőtől erre a célra is több anyagi erőt fordítunk, hiszen nyilvánvaló, hogy e nélkül még csak közelébe se érünk az utóbbi évszázad egyik legnagyobb keresztyén kérdésének. Ez pedig az, hogy vajon miképpen oldjuk meg az evangélium hirdetését a templomfalakon kívül. Reméljük, hogy számunkra nem az egyébként valóban fennálló súlyos veszedelmeket fogja jelenteni az internetes világ, hanem éppen olyan eszközt, melyen keresztül Isten megelevenítő üzenete, szent életre való meghívása minél többekhez eljut. Nyilván mindez a közlés módjában, a hangütésben, s egyáltalán a megjelenésben másfelé fordítja figyelmünket. De azért a lendület mellett nem árt bölcsnek lenni, s nem kell szüntelen a világ dicséretét hajhászni. Ha valaki ugyanis pusztán csak azért dicsér egy egyházi megnyilatkozást, mert az egyáltalán nem egyházias, attól még ne higgyük, hogy elértük a boldogító célt. Jól emlékszem, pár esztendeje egy egyházi honlapon blogot szerveztek, és hírneves embereket kértek fel arra, hogy az ott megjelenő megnyilatkozásokat tartalmilag és esztétikailag értékeljék. Amikor mérgesen megjegyeztem, hogy talán mégsem azoknak kellene a mi megnyilatkozásainkat osztályozni, akik egyébként egyházellenességükről, mi több, ateizmusukról híresek, akkor azt a választ kaptam, hogy elvétem a dolog lényegét, mert a lényeg az, hogy ezek a személyek annyira híresek és olyan befolyásosak, hogy értékelésükben mindenképpen meg kell bíznunk. Minap történt, hogy az egyik ilyen, egykor egyházi blog-professzornak jelölt hírességet bolti lopásért pénzbüntetésre ítéltek. Nem azt akarom mondani, hogy én ezt tudtam előre, hanem pusztán csak jelzem, hogy ha valaki netalán arról prédikálna, hogy nincs Isten, és őt ezért egy ateista megdicsérné, attól még nem lesz kerek a világ.

Hadd szóljak még néhány szót az egyházunk belső szolidaritásáról. Amikor 2009. május 22-én Debrecenben kimondtuk a Kárpát-medencei Magyar Református Egyházak egyesülését, legfőképpen azt reméltem, hogy a szétszakadt hagyomány-szálak egybecsomózása mellett leginkább egymás iránti testvériességünk fog megerősödni. Sok szép példája van ennek. Hála Istennek nem szakadtak meg a testvér-gyülekezeti kapcsolatok, sőt a Generális Konvent azt kezdeményezte, hogy a gyászos december 5. helyett immár május 22. legyen a nagy találkozások napja. Kérem, csatlakozzunk ehhez, hiszen méltóbb az egyesülés napján együtt lenni és Istennek hálát adni, mint egy nemzeti gyásznapon elmulasztott lehetőségen búslakodni. Dicséretesnek tartom, hogy kerületünk gyülekezetei minden adandó alkalommal, árvízkor, katasztrófakor messze átlagot meghaladó módon adakoznak. Csak hálás lehetek Istennek, hogy a segítségkérés szava még el sem jutott egy-egy gyülekezetbe, már onnan érkezik a kérdés: mit és hogyan tehetünk. Ezzel az örömmel szeretném kérni gyülekezeteinket, hogy azért a kötelességről se feledkezzenek meg. S ne vegyék dörgedelemnek, csak feddőzésnek, hogy még mindig vannak dunamelléki gyülekezetek, ahonnan az október 31-ei perselypénz nem érkezett meg a templomépítő nagykovácsi gyülekezetbe. Pedig hosszú idő után ez az első eset, hogy nem alapítványnak vagy obskúrus intézménynek gyűjtünk, hanem egy templomot építő gyülekezetnek! Azon már nem is kesergek, csak csodálkozom, hogy néhány járandóságáról megfeledkező gyülekezetünk, mintha mi sem történt volna, jön és rendületlenül követeli magának a támogatást. Nem kesergek ezen, hanem érvényre juttatom, hogy az október 31-ei perselypénz kötelező perselypénz volt, s ahol ezt elmulasztották elküldeni, ott vétséget követtek el. A vétségnek pedig sokféle szankciója van. Viszont igen örülök, hogy egy-egy gyülekezeti ünnepen, évfordulón, beiktatáson, szentelésen az örvendező és hálás gyülekezet a népes seregletben más gyülekezetnek, szükségben levőknek hirdet perselyadakozást. Bárha mindenütt szokásba jönne ez a szép református habitus – akit Isten megajándékozott, maga is ajándékozó lesz.

Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés! Talán néhány példán keresztül érzékelhettük, hogy mennyire sokrétű az apostoli paradoxon, s mennyire áthatja mai valóságunkat is. Mégis azt kell mondanom, akkor látjuk helyesen az apostol üzenetét és önmagunkat mint megszólítottakat, ha felismerjük, hogy a két ige mind egyre: arra céloz, amit a Krisztus-hordozó ember él meg önmagán. Egyrészt Isten csodálatos szabadítását bűnből, elveszésből, halálból, másrészt Isten Lelkének nagy munkáját bennünk, hogy igaz legyen az intelem: senkinek semmivel ne tartozzatok, hanem csak azzal, hogy egymást szeressétek. Nem vagyok hát köteles még önmagamnak sem, hogy óemberem törvényei szerint éljek, szabad vagyok Krisztus által. De ennek csak akkor van értelme, ha vallhatom egyidejűleg: élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.

Főtiszteletű Közgyűlés! Jelentésemet búcsúzásokkal fejezem be. Sok ajándékot kaptak és adtak nyugalomba vonuló lelkészeink. Az elmúlt időszakban vonult nyugállományba Nagy Gábor Göd-Sződligetről, Szalay Lajos Pécs-Belvárosból, Kálmán Péter Külső-Kelenföldről, Isépy Gáborné Ürömről, Bereczki Zoltán Faddról, Makkai Lilla Kisorosziból. Isten áldja meg nyugdíjas éveiket sok örömmel, békességgel, gazdag ajándékkal.

Hálával köszönjük most meg előttünk járt szolgatársaink életét, akik az előző közgyűlés óta mentek el a minden élők útján. Elhunyt Tasnádi Vilmos volt kölesdi lelkipásztor, pátriárka korban hívta haza az Úr Ablonczy Dánielt, a Kispest-rózsatéri gyülekezet szervező lelkipásztorát, elment közülünk sokak példaképe, Szabó Mihály mohácsi lelkész, s megtért Urához a csendes szavú Varga Ferenc Loránt, Rákospalota-Óváros egykori beosztott lelkésze, Hentes László volt nagyszokolyi lelkipásztor; ma reggel pedig Édesapám, Szabó Imre, volt sárbogárdi lelkipásztor. Isten legyen áldott egész életükért, emléküket megőrizzük a boldog feltámadás reménye alatt.

2011. április 13.