Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

Legutóbbi közgyűlésünk óta oly sok minden történt kerületünkben, egész egyházunkban és nemzetünk életében is, hogy jelentésemet nemcsak az idő rövidsége okán vagyok kénytelen korlátozni, hanem azért is, mert lehetetlen mindent tételesen előadni. Ezért engedtessék meg, hogy most csak rövid megjegyzéseket fűzzek a mögöttünk álló fontosabb eseményekhez. Viszont, ha szükséges, lényegre mutató irányokat is szeretnék bemutatni.

Hosszú hónapok óta kedves igém a Példabeszédek Könyvének nagyszerű igazsága: „Minden időben szeret, aki igaz barát, és testvérül születik a nyomorúság idejére!„ (Péld 17:17) Olyan korban élünk, amikor hajlamosak vagyunk arra, hogy egész életünket kizárólag számok tükrében szemléljük, sőt olykor nem is a számok tartanak elénk tükröt, hanem eleve a mennyiségek határozzák meg egész életünket. Ennek viszont mindig az eleven közösségek látják legnagyobb kárát, különösen egyházunkban. A hozzám érkezett esperesi jelentések, melyek egyházmegyei közgyűléseken hangzottak el, és a 2010. esztendőre tekintenek vissza (mint ahogy a kerületi szakbizottságok jelentései is), nem győzik hangsúlyozni ezt a veszélyt. Espereseink jól látják, hogy olykor pénzhez, vagy más, nem spirituális dimenzióba tartozó tevékenységekhez, megint máskor nagy politikai átalakulásokhoz, olykor-máskor különböző polgári szervezkedésekhez vagy egyszerű ügyeskedésekhez vagyunk hajlamosak hozzákötni egyházunkat, de első sorban is gyülekezeteink életét, és már szinte be sem merjük vallani, hogy milyen könnyen elsikkad a lényeg, az eleven, lelki, krisztusi közösség. Bizony, nagy kísértés, hogy megszűnjünk egymás barátai lenni, és hogy éppen a nyomorúság idején ne tudjunk leginkább testvérül lenni. Pedig országunk állapota, a lehangolt szétesettség, a csüggedés, az éppen csak fenntartható keretek, s mindezek között a lelki kiüresedésben vergődő ember, aki megannyi teher és kilátástalanság alatt roskadozik, éppen ezért kiált, éppen erre vár a leginkább. Szépen mondja az ige: testvérül születik. Testvérül születni…ezt nem lehet parancsba adni, az igaz barát születik, mégpedig testvérül születik. Ha szabad az Ó- és Újszövetség titkos összefüggésében szólni, mi tudhatjuk, hogy ez a születés nem is alkalmi adottság, hanem az örökkévalóra néz. Fogalmazzuk, értsük így az igét: testvérül újjá-születik. Mert aki újjászületett, az minden időben testvér – igen, a nyomorúság idején, a gyászban is, a terhek vállalásának parancsoló kényszere alatt is, de az örömben, a hálában és a reménykedő tervezésben is. Így köszönöm meg a magam és egész családom nevében, hogy a mögöttünk álló néhány hónapban édesapám, majd édesanyám halálakor kimondhatatlan sok vigasztalást erőt kaptam sokaktól, akik testvérül születtek nekünk a nehéz időben. Legerősebb vigasztalást Krisztus igéjéből vettem: „Ti az én barátaim vagytok, ha azokat cselekszitek, a miket én parancsolok néktek. Nem mondalak többé titeket szolgáknak; mert a szolga nem tudja, mit cselekszik az ő ura; titeket pedig barátaimnak mondottalak, mert mindazt, a mit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam néktek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek titeket, hogy ti elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és a ti gyümölcsötök megmaradjon; hogy akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja néktek. Ezeket parancsolom néktek, hogy egymást szeressétek.” (Jn 15.14-17) Így emlékezem meg szüleimmel együtt a legutóbbi közgyűlésünk óta elhunyt lelkipásztor testvéreinkről: Bogyó Ferenc, volt törökbálinti lelkipásztorról, Bolyki János professzor úrról, Sebestyén Benedek, volt nagykátai, Orosz Ferenc péceli és Somogyi László szalkszentmártoni lelkipásztorról valamint Czikó Attila Józsefről, aki aktív szolgálatban volt Dunapatajon. Különös nemzedéke ők egyházunknak, hűségben, tudományban, helytállásban, szerénységben és alázatban aligha érhetünk nyomdokukba. A boldog feltámadás reménye alatt emlékezünk rájuk, s kérjük Isten vigasztalását gyászoló szeretteikre.

Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés! Hadd szóljak először a legfontosabbról, a lelki, krisztusi közösség legelemibb valóságáról, gyülekezeteinkről. Kerületünk néhány esztendei toporgás után bátor (vagy bátortalan) lépést tett, és ebben az esztendőben hozzákezdtünk új gyülekezetek megszervezéséhez. Ennek a munkának, természetesen, kockázata is van, nem is egy. Talán a legkisebb kockázat az, hogy képesek leszünk-e évről-évre megteremteni és folyamatosan biztosítani az anyagi feltételeket? Ennél már fogósabb kérdés, hogy megfelelően mértük-e fel a lehetőségeket? A legnehezebb kérdés azonban a személyi alkalmasság. E téren jó és rossz hírekkel egyaránt szolgálhatok, most nevek és helyek említése nélkül, példázatosan. Hálásan elmondhatom, hogy néhány településen a szolgálatra kirendelt fiatal lelkipásztorok igen szép, evangélizáló, szervező és építő munkát végeznek. Jó reményünk van arra, hogy rövid idő múlva új egyházközségek megalakulásáról számoljunk be – s ezen most nem a szervezeti-igazgatási egységet értem, hanem a lelki-krisztusi közösséget. Hogy aztán mikor kerül templomtető a gyülekezet fölé, azt nem tudom megmondani, de talán nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a Krisztusban új életet nyert emberek megízlelik a keresztyénség nagyszerű titkát, a szentek közösségének erejét. Néhány esetben azonban (nyilvánvaló, valljuk meg!) melléfogtunk. Abban a tekintetben is, hogy a munkára alkalmasnak gondolt személy csakhamar alkalmatlannak bizonyult, mert nem értette, nem fogta fel, hogy gyakorlatilag misszionáriusi feladatai vannak, és mindegyre hagyományos parókiális lelkészi munkakörben kívánt tevékenykedni, olyan körülmények közepette, ahol az még nem lehetséges. De abban a tekintetben is melléfogtunk, hogy az adott települést korábban gondozó, oda kijáró lelkipásztorok némelyike kifejezett támadásnak, egyház-igazgatási agressziónak vette, hogy élni kívánunk a lehetőséggel, és igyekszünk egy-egy közösséget saját lábra állítani. Lettek aztán ebből civakodó megnyilatkozások, álpresbitériumi beadványok és köztestületi tanácstalanságok. Én minderre a Példabeszédek könyvének egy másik versével felelhetek: „Miért van a vétel ára a bolondnak kezében bölcsesség megszerzésére, holott nincsen néki elméje.” (Péld 17,16) Magamat is intem, persze, türelemre, és bizonyos vagyok abban, hogy ami most nem jutott el a szívekig, az előbb-utóbb odaérkezik. Sajnálom ugyanakkor, hogy ezzel csak megtoldjuk a már amúgy is elvesztegetett időt. Ugyanakkor örömömre szolgál, hogy kormányzatunk felelősei jól értik ennek a szervező munkának a jelentőségét (talán jobban, mint néhány lelkipásztorunk, kik még mindig a kommunizmus közösség-sorvasztó bűvöletében partizánkodnak). Köszönjük a kormányzati támogatást a szervezés munkájához! Adja Isten, hogy a Dunamellék, mely 30-40 esztendeje folytonos bevándorlási terület, megtalálja a módját: miképpen szervezzük az oly sok helyen elhanyagolt református embereket megtartó közösségekké.

Ugyancsak jót és némi rosszat is jelenthetek az új építési alapról. Ez a szisztéma 2010-ben indult útjára, és gyülekezeteink döntő többsége csatlakozott hozzá. Tavaly még sokat kellett magyarázni, most már egyre kevésbé, hogy az a legjobb, ha egy-egy érintett közösség, egy-egy egyházmegye közössége dönt a rendelkezésre álló pénzügyi alapokról. Ebben az esztendőben az alap összege jelentősen megemelkedett, és ezzel lehetővé vált, hogy koncentráltan egy-egy komolyabb, régóta húzódó beruházást akár be is lehessen fejezni, vagy legalább megnyugtatóan folytatni. Természetesen, megjelent néhány olyan elem is, amit korábban talán nem gondoltunk kellőképpen végig. Csak néhányat hadd említsek: az építési alapokat biztosító kerületi támogatás korántsem oly nagy mértékű, hogy most már egy-egy épülő templom azonnali befejezésére gondolhassunk. Bár, megjegyzem, ezen a téren amúgy rendkívüli szélsőségek mutatkoznak. Épül olyan templomunk, mely több funkciót is el tud majd látni, és teljes bekerülési költsége nem haladja meg a 200.000 Ft/m2-t, és az épületet képes is lesz a gyülekezet fenntartani. A viszonylag alacsony költségeket a gyülekezeti tagok áldozata, önkéntes munkája, a vállalkozók felajánlásai magyarázzák (tehát az élő közösség áldozatkészsége). De épül olyan templomunk is (ha ugyan a mi templomunk lesz valaha is), melynek mostani, becsült bekerülési összege, négyzetméterenként egymillió forint lesz. Azért mondtam, hogy ha ugyan a mi templomunk lesz valaha is, mert a templomépítő gyülekezet mindezidáig nem tisztelt meg minket azzal, hogy a terveit beterjessze, sem azzal, hogy az építéshez támogatást kérjen, sem azzal, hogy az alapkőletételt tisztes egyházi könyörgés keretében vigye végbe – csak úgy épül valami, valahol, s már a helyi polgármester és országgyűlési képviselő is furcsállja, hogy miért nem tudjuk mi ezt a nagy építményt a magunkénak tekinteni. Az építő közösség viszont (ha közösség ugyan) mindeddig az áldozatkészség legelemibb jelét sem mutatja. Bizony, ambíció-templom az, az építész, a lelkész, az önkormányzat ambíció-temploma. Reméljük, amit ők ambícióra terveznek fordítani, azt Isten majd kegyelmesen egyháza javára fogja fordítani. Ugyancsak az építési alaphoz kapcsolódó tapasztalat, hogy ügyetlenségek okán nem minden esetben érvényesült az eredeti szándék, nevezetesen az, hogy az egyházmegyék közössége valóban közösségben tárgyalja meg a felhasználható összegek sorsát. Így aztán a kimutatásokból olykor azt látom, hogy a döntéshozó testületnek improvizálnia kellett, s ezért nem feltétlenül valódi szükséget old a támogatás. De bízom abban, hogy egy-két éven belül teljesen tiszta lesz a kép és a gyakorlat, és a kebelbeli gyülekezetek képesek lesznek bölcsen, a Példabeszédek Könyve értelmében egymás barátaiként eljárni ebben az ügyben. Melléktémája építési ügyeinknek az a kellemetlen tény, hogy a különböző pályázatokon induló gyülekezetek olykor felelőtlenül jártak el. Már tavaly, de különösen ebben az évben világossá tettük gyülekezeteink előtt, hogy az ún. utófinanszírozásos pályázatoknál egyházkerületünk nem tud segíteni. Nem azért, mert nem akar. Az ok egyszerű. Mi, a többi kerülettől eltérően, nem halmoztunk fel tartalék tőkét, mert ezt csak úgy tehettük volna, ha hitelt veszünk fel. Ezért nem tudunk 30-40-50 milliós összegekkel rendelkezésre állni, egy-egy pályázatot elnyerő gyülekezet számára. Igaz, ugyanakkor mindenkinek teljes szabadságot adunk abban, hogy melyik cég révén, hogyan és milyen feltételek között adnak be pályázatot, s ha nyertek, kivel végzik a munkát. Szeretném megerősíteni itt is, hogy a következő esztendőben sem szándékozunk hitelt felvenni (noha időnként heves udvarlás közepette ajánlkoznak a pénzintézetek), tehát továbbra is ki-ki magának áll vagy esik pályázat elnyerése esetén. És e helyt is köszönetet kell mondanunk kormányzatunknak, mert az egy esztendeje bemutatott rekonstrukciós programjaink értő fülekre találtak, és több mint kéttucat gyülekezetünk kapott kisebb-nagyobb támogatást. Az ország gazdasági helyzete nem teszi lehetővé, hogy ezeknél nagyobb összegeket reméljünk, ezért e szűkös időkben ezek a támogatások messzemenőkig méltánylandók. Hogy pedig erősítsem a gyülekezetek közötti egybetartozást, továbbá hogy elmélyítsem igen sekélyes adakozási kultúránkat, hosszabb ideje azt kérem az egyházközség elnökségeitől, hogy hálaadó istentiszteleten, jubileumon, beiktatáson mindig jelöljenek meg egy olyan célt, amely nem az ő saját gyülekezetük szüksége, hogy arra adakozzon az ünneplő gyülekezet. Hiszen igazán református jellegzetesség volna, hogy amikor Istennek hálát adunk, mert kaptunk, kaptunk egy felújított templomot, kaptunk egy új lelkészt, kaptunk egy nevezetes dátumot, kaptunk örömöt, akkor hálából mi is adunk azoknak, akik éppen szükségben, bajban, nehézségben vannak. Tudom, hogy ez nincs mindenütt így. De mondhatom, hogy bárhova hívnak (és bárhova szívesen megyek), csak úgy vállalok szolgálatot, ha a liturgia mellé megkapom az adakozás meghatározott célját is. Testvérek! Isten megáldotta a Dunamelléki Egyházkerületet, mert egész egyházunkban minálunk a legmagasabb az adakozó tehetség! Köszönjük ezt meg azzal is, hogy észrevesszük a szükségben levőt! Így szolgálhattam a legutóbbi és a mostani közgyűlés között számos gyülekezetünkben. Beiktatáson: Cegléden, Pasaréten, Siklóson, Zsámbékon, Külső-Kelenföldön. Konferencián: Balatonfüreden, évnyitón: Protestáns Szakkollégiumban, KRE-HTK-n, országos tanévnyitón: Kálvin téren. Iskola alapkőletételén és avatásán: Veresegyházán, iskolarész avatón: Kiskunhalason, játszótér avatón: Gyökössy Endre óvodában. Hálaadó istentiszteleten: Kajdacson, Nagykőrösön, Bugyin, Dunaszentbenedeken, Harkányban. Imanapon: Baracskai börtönben. Jubileumon: Nagykátán, Pestlőrinc-Kossuth téren, Csillaghegyen, Baján, Tiszakécskén, Kerekegyházán, Bogyiszlón. Püspökbeiktatáson: Laskón, templomszentelésen: Csepel-Királyerdőn. Hálát adok Istennek, hogy mindemellett adott erőt konferenciákon való részvételekre, külföldi (párizsi magyar, svájci, holland és cseh) testvérekkel való kapcsolatépítésre, a pápai tanítás ellátására, a különböző médiumokban való megnyilatkozásokra. Leginkább azért vagyok hálás, hogy befejezhettem Kálvin János evangéliumához írt kommentárja magyar fordításának lektorálását. Sőt, egy kis könyvem is megjelenhetett a Keresztút Kiadó jóvoltából, az Apostoli Hitvallásról. Kérlek, fogadjátok szeretettel!

A mögöttünk levő tavaszon valamennyi esperesi székhelyen generális vizitációt végeztem. Volt módom a helyi presbitériumokkal is találkozni, az esperesek gyülekezeti munkáját is áttekinteni, és természetesen az egyházmegyei esperesi hivatal működésébe is betekinthettem. Jó tapasztalataim vannak. Esperesi karunk rendkívül nagy felelősséget hordoz, miközben a modern kor átkát nyögi, mert oly mértékű adminisztrációt ró rá a közegyház által támasztott követelményrendszer, hogy az önmagában is kitölti az esperesi idő nagy részét. Zsinatunkon számos vitát folytattunk már erről, és mindig meg is egyezünk a fölösleges bürokrácia mellőzésében, de aztán valahogy nem kevesebb, hanem még több lesz a papírmunka. Nincs ez így jól. Ugyanakkor, espereseink napszám kerülnek olyan helyzetekbe, amikor a Példabeszédek Könyve idézett fejezete szerint utálatosságot találnak, mert vannak, akik igaznak mondják a bűnöst, és kárhoztatják az igazat. S ez bizony mindig háborúság kezdete is. (Péld 17,14-15) Arra buzdítom őket e helyről, hogy ne fáradjanak meg lelkipásztor-társaikat erősíteni, hűségre emlékeztetni, az ékes és szép rendet fenntartani. Az elmúlt esztendőben új vizitációs kérdőívet készítettünk, és bocsátottunk ki, abban a reményben, hogy a kérdések majd hatékonyabban segítik a vizitálást, s talán ahhoz is hozzájárulnak, hogy maguk a gyülekezetek is jobban tájékozódjanak önmaguk szolgálata felől. Emlékszem jól a régi 40 oldalas kérdőívre, melybe még azt is bele kellett írni, hogy milyen újságot olvasok, és arra is jól emlékszem, hogy az ilyen kérdések nem igazán serkentettek arra, hogy lelkészi munkámról meg a gyülekezetem életéről eltűnődjek. A mostani kérdőív sokkal rövidebb, a kérdések célzottabbak és eszméltetőbbek. Ezért furcsállom, hogy még mindig vannak lelkipásztorok, akik egész tételsorokat hagynak kitöltetlenül. Ez elsősorban a vizitálók és az egyházmegyei előadók számára okoz fejtörést, de megesett az a csúfság is, hogy éppen a mi slendrián papjaink miatt nem tudott elkészülni az országos összesítő. Ideje lenne már nem ezen a fronton megharcolni a felsőbbség elleni szüntelen ribilliót, mely minket, reformátusokat olyannyira jellemez. (Tudom, tudom, én is rebellis vagyok.) A kérdések ugyanis nem a kutakodó vizitátorok igényeit és nem is a buzgó bürokraták papírnövelő hajlandóságát elégítik ki, hanem minket, magunkat eszméltetnek. Kérem tehát ezúton is tisztelettel a lelkipásztorokat, de különösen az egyházközségi gondnokokat, hogy járjanak el hűséggel és alapossággal a vizitálások előkészítésében. Csodálnám, ha bármelyik orvos alkalmassági igazolást állítana ki annak, aki a legelemibb adatokat sem tudja önmagáról megadni.

Egyházi közösségeink különös állapotát mutatja az az eseménysorozat, amely a kormányváltás óta zajlik, de talán még mindig csak az elején vagyunk. 2010 nyarától egyre több megkeresés érkezett gyülekezeteinkhez, hogy államilag finanszírozott intézményeket vegyenek át. Ez egyaránt vonatkozott közoktatási és szociális intézményekre. E kérdésben kerületünkben és a Zsinaton is több óvást fogalmaztunk meg, de nem tudom, lett-e igazán foganatjuk? Az átvételi hullám viszont megmutat néhány bonyodalmat is, és azt hiszem, felvázolja előttünk egyházunk következő nemzedékének egyik nagy harcát is. A mi nemzedékünk úgy élte meg a kommunizmus porba dőlését, hogy mi csak az idősek elbeszéléseiből tudhattunk arról, mit jelentett az, amikor az egyháznak komoly és kiterjedt intézményhálózata volt. A rendszerváltás után részben a rehabilitáció, részben a misszió igényei kikövetelték egy komoly (de megjegyzem, a régihez képest mégiscsak töredékes) iskolahálózat kiépítését. Isten iránti hálával elmondhatjuk, hogy számos újraindult iskolánk túlélte a berendezkedés és a meggyökerezés évtizedes nehézségeit, és két-három nemzedék múltán bizonnyal meg is hozza azokat a gyümölcsöket, melyekért újra alapíttatott. A szociális szférában azonban nem ugyanez a helyzet. A kommunizmus álságos és teljes mértékben hamis egyenlősdijét (melynek árát most adjuk meg) igen gyorsan felváltotta egy még álságosabb és tarthatatlan finanszírozási rend, s ma már egyértelmű, hogy az ún. jóléti állam szerkezetei ebben az állapotban nem tarthatók fenn. De mintha egyházunkban sokan ezt nem vennék tudomásul. Tovább folyik a délibáb-kergetés. A szociális intézmények átvétele egyházi fenntartásba, tudom, a legutóbbi időkig jó kalkulus volt. Meg lehetett belőle élni. Sőt most is meg lehet belőle élni, sőt itt-ott egyházmegtartó funkciót tulajdonítanak neki. Az új egyházi törvényt is többek között azért kellett meghozni, hogy a gombamód szaporodó megélhetési biznisz-egyházakat valamilyen módon kizárják ebből a körből. Mindeközben azonban gyülekezeteink körében megcsappan a valódi diakónia igénye. Az egyházközségi záró számadások összesítéséből egyértelműen kiderül, hogy diakóniára fordított erőink nemhogy a kálvini negyedet, nemhogy a bibliai tizedet, de olykor még az összes kiadások egy-két százalékát sem érik el. Nincs ez így jól. Azt ugyanis nem nevezhetjük sajátos egyházi diakóniának, amit az állam tisztes szerződés alapján, átvállalt feladat teljesítéseként finanszíroz, és persze finanszírozni is fog, amíg lesz rá pénze. Természetesen, lehet ezeket a feladatokat (lévén, hogy az irgalmasság dimenzióját érintik) a legigazibb krisztusi lelkülettel végezni, ez mély meggyőződésem. De azt is látom, hogy ez a helyzet egyre kevesebbeket inspirál és motivál arra, hogy a saját szívük szeretetéből áldozzanak a szegények, az elesettek, az árvák és az özvegyek megsegítésére. A Szárszón tartott szeptemberi, rendkívülinek nevezett Zsinaton, többen szóba hozták ezt a feszítő ellentmondást, mintha még lenne választási lehetőségünk. Véleményem szerint azonban túl vagyunk ezen, és ezzel olyan terhet hagyunk az utánunk jövő egy-két nemzedékre, amit nem tudom, milyen módon fognak majd hordozni és megoldani? Legjobban talán az a törvényjavaslat jellemzi az állapotokat, mely szerint intézményfenntartó gyülekezetben, az intézmény dolgairól való tárgyaláskor, az egyházmegye kiküldöttei vezessék a presbiteri gyűlést. Vagyis maradjon a status quo, hogy tehát az egyházközség vezetése javadalmasa (olykor horribilis javadalmasa) az intézménynek. Ezt csak tetézi az, hogy felelős körökből újabb meg újabb kísérletek történnek a lelkészképzés átalakítására is, mondván: legyen a lelkész menedzser. Mindazáltal, e helyről is arra buzdítom gyülekezeteinket, lelkészeinket, a most felszentelendőket is, továbbá a presbitereinket, a nőszövetség tagjait és a gyülekezetek munkásait, hogy ne szűnjenek meg keresni módját a maguk körében szervezett és rendszeresen végzett diakóniai munkának. Ha nem tudjuk a különbséget megmutatni, és a különbségben a mi saját szívünkből és erőnkből fakadó diakóniánkat párhuzamosan és alternatív módon fenntartani, éppen azt fogjuk elveszíteni, amiért a reformáció óta annyit harcolunk: az egyház legyen egyház. Ha csak arra gondolok, hogy az intézményfenntartó gyülekezetekben nem igazán kimutatható a templomba járás növekedése, vagy az adakozó kedv emelkedése, vagy ha arra gondolok, hogy vannak olyan gyülekezetek, ahol a népnyelv a presbitereket „fizetett presbiternek” nevezi, merthogy ők a helyi egyházi intézmény alkalmazottai, vagy ha arra gondolok, hogy ez okán megtörténhetett az is, hogy egy leköszönő gondnok hat évre visszamenőleg kiszámolta magának a járandóságot, akkor még mindig nem a legrosszabb lehetőségeket vázolom. Ezért is buzdítok újra meg újra az élő testvéri közösség megélésére, mely sem fenntartott intézménytől, sem választói névjegyzékbe foglaltak számától, sem az egyházközség anyagi erejétől vagy az egyházközség szolgálóinak különös tehetségétől nem függ, egyes egyedül attól függ, minek látjuk és tartjuk keresztyéni létet ma.

Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés! Szólnom kellene még a mögöttünk álló időszak kapcsán az új egyházi törvényről is, mely jellemző módon éppen a legkevésbé érdekes pontján kavart nagy vihart, és a legfontosabb és döntő kérdésekben sokan elsikkadtak jelentősége fölött. Azzal, hogy az új törvény újra rendezte az egyházak állammal való kapcsolatának kérdését, és ennek okán felsorolt néhány egyházat, melyek azonnal, a törvény hatályba lépésekor már kapcsolati körben foglaltaknak tekintendők, éppen talán a legkevésbé lényeges dolgot mondta ki, hiszen a törvény többi passzusa számos vallási közösség előtt  nyit utat, hogy az állammal szerződéses viszonyba kerüljenek. Tehát azon lamentálni, hogy egyik egyház miért, a másik meg miért nem került a törvénybe, értelmetlen, hiszen jövőre vagy két év múlva teljesen más lesz a kép. Azt azonban mégiscsak méltányolnunk kellene, hogy az új törvény védelmet biztosít névhasználat, liturgia, liturgiai öltözék, illetékesség, szolgálati viszony és belső autonómia tekintetében az egyházaknak. Ez volt az, amit a pártállam utolsó parlamentje még nem tett meg (talán nem is akart), és ez volt az, aminek hiánya azt a látszatot kelthette, hogy Magyarország a legvallásosabb ország Európában, hiszen több mint 350 bejegyzett egyház működött. S ez vezetett oda, hogy a most lezárult népszámláláskor, a Statisztikai Hivatal hivatali kötelességből betette az elektronikus kérdőívbe az összes így-úgy bejegyzett egyházat is, Horvátországból hozzánk fajulva mindjárt hármat is, melyekről már bíróság mondta ki, hogy közokirat-hamisítással történt bejegyzésük. Nyilván a kép lassan fog kitisztulni, de az már egészen nyilvánvaló, hogy az új egyházi törvény az állam és az egyház szétválasztásának elvét juttatja érvényre. Ezért valójában hosszú távon, nemzedékekre kiható módon, minden csak azon fog múlni, hogy mi magunk mennyire leszünk képesek saját hitelveink továbbadására, hatékony misszióra, erős közösségek szervezésére, egyszóval olyan református identitás kialakítására, mely vonzó lesz a magyar emberek számára.

Legmélyebben most az a kérdés tárul fel előttünk, hogy milyen eredménnyel végződnek gyülekezeteinkben a presbiterválasztások. A tavaszi közgyűlésen már szóltam erről, és számos lelkészkonferencián és testületi gyűlésen is kifejtettem álláspontomat. Örülök, hogy mindeddig igen kevés panasz és felszólamlás érkezett, de most is jelzem, hogy ezeket egyenes úton fordítjuk vissza, hiszen a viták és panaszok elbírálására elsősorban a választási bizottságok és aztán az egyházmegyék illetékesek. Szívből remélem azonban, hogy a panaszok száma éppen annyi lesz, mint amiről eddig én tudok, és nem több (azaz fél tucat sem). Köszönöm a Presbiteri Szövetségnek az előkészületekben tett igen értékes, eligazító munkálkodását. Sajnálom azonban, hogy számos gyülekezetünk csökkentette presbitériuma létszámát, főleg, ha ennek az volt az oka, hogy gyülekezeti tagjaink korábban nem láthattak valóságosan működő a presbitériumot, így nem nagyon tudhatták, mire való ez a testület. Néha pedig azért csökkent a létszám, mert egy-egy lelkipásztor hosszú évek óta képtelen volt arra, hogy nagyobb testülettel működjön együtt, s így oldotta meg saját maga alkalmatlanságának gondját. A civakodás kerülendő, de félő, hogy szép hagyományok szakadnak meg ezzel. Ugyanakkor nagy örömöm az, hogy mégiscsak megújulnak az egyházkormányzás legfontosabb testületei, a gyülekezeteket kormányzó vének közösségei. Arra kérek és buzdítok mindenkit, hogy a választások után ne tekintse abszolvált feladatnak a tisztújítást, hanem éppen ellenkezőleg: a presbiterek közösségével kezdjen együtt építkezni, szolgálni, együtt új utakat és lehetőségeket keresni az egész gyülekezet megújulásához. Ha valahol igazán megmutatható egyházi életünk szépsége és ereje, az éppen a presbitériumok tagjainak hálás élete, hálából való önfeláldozó szolgálata. Sok áldást kívánunk erről a helyről is a megújult testületekre! S itt is hadd mondjunk hálás köszönetet mindazoknak, akik már nem viszik tovább ezt a szép tisztséget. Kérjük, maradjanak meg gyülekezetük közösségében, bölcsességükkel, imádságukkal, ragaszkodó szeretetükkel! A leköszönő presbitereket és gondnokokat lehetetlen felsorolni, de szokásunk szerint emlékezzünk meg a nyugalomba vonult lelkipásztorainkról: Szénási Jánosné Pécs-Kertvárosból, Fábián Zoltán Abony-Vezsenyből, Kiss Ernő Decsről, Tariska Zoltánné Pécelről, Hantos Jenő Budapest-Csepel-Központból, Szénási László Tahitótfaluból, Hatvani István és Hatvani Istvánné Gerjenből, Thuróczy István Tököl-Halásztelekről, Göncző Sándor Hajósról ment nyugdíjba. Isten adjon áldott pihenést, békés esztendőket!

Szólnom kellene még ifjúsági missziónkról, a konfirmáció megújításáról, az új énekeskönyv ügyéről, a közös lelkészképesítés tapasztalatairól, a kormányzati tárgyalásokról, a Zsinaton folyó törvényhozás ezernyi kérdéséről, a Szárszóra egybehívott, rendkívülinek nevezett, különös-furcsa zsinatolásról, a kiemelt gyülekezetek státusának nehéz kérdéséről, a lelkipásztor-intézet felállításáról, az egyházkerület intézményeiben zajló felújításokról, és még sok minden egyébről. De, mint jeleztem, ezeket nem tudom részletesen taglalni. Inkább arra hívom fel a figyelmet, hogy egyházkerületünk támogatásával megújult a Parókia Hírportál, mely napról napra, folyamatosan tudósít ezekről a fejleményekről. Hiszem, hogy a korlátozott lehetőségek, melyek országunk elesett állapotából adódnak, nem veszik kedvünket, hanem inkább arra ösztönöznek, hogy erőtartalékainkat is mozgósítva, olyan célok megvalósítására törekedjünk, mely célokat nem az ábrándok birodalmából importáltuk, hanem a Szentlélek Isten indíttatásából kértük el és nyertük meg. Azt kívánom, hogy mostani közgyűlésünk minden témája, minden hozzászólása és vitája és valamennyi határozata ennek jegyében szülessen meg, és így építse anyaszentegyházunkat és szolgálja Istennek dicsőségét!

2011. november 10.