Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

A mostani napokban Pál apostol Rómaiakhoz írott levelét olvassuk Bibliaolvasó Kalauzunk szerint. Még a 20. sz. végén tette közzé egy amerikai tudós azt a megfigyelését, hogy a keresztyén egyháztörténetben a nagy fordítópontokon, amikor megelevenedett Isten népe, vagy még pontosabban, megelevenedett az élő hit, a Római levél mindig kulcsszerepet játszott. Persze, botor kívánság lenne, hogy most a Római levelet olvasván, egy csapásra újuljon meg egyházunk, vagy álljon elő egy Augustinus, egy Luther, egy Kálvin, vagy egy Karl Barth. Ám azt mégis (legalább magunkra nézve) kívánhatjuk, hogy a levél markáns mondandója és egyetemes igazsága megerősítsen, és megújítson hitünkben. Már csak azért is kívánnunk kell ezt, mert egyházunk életében egyre távolibbnak tűnnek azok a magaslatok, amelyekről tágasabb szemhatárról figyelhetnénk dolgainkra. Néha úgy érzem, hogy mindennapos tennivalóink, az ügymenet, az újabb és újabb társadalmi, közpolitikai, egyházpolitikai fejlemények nemhogy közelebb vinnének, hanem inkább távolabb sodornak ezektől a kilátó-pontoktól.

Bár mai közgyűlésünk, vagy ahogy mi mondjuk, kisközgyűlésünk elsősorban egyházkerületünk intézményeinek ügyeit tekinti át, és elvileg, alapos munka mellett hamar végezhetünk, még így is azt érezzük, hogy erre a pár órára is milyen nehéz koncentráltan felkészülni, és valóban eredményes munkát végezni. Ha nem másban, hát ebben erősítsen meg bennünket a Római levél 6. részének megrendítő szakasza, melyben Pál életnek és halálnak, szolgaságnak és szabadságnak, ítéletnek és kegyelemnek, múlandónak és örökkévalónak dimenzióit állítja egymás mellé. Ezt mondja a 6. részben: „Mert amikor a bűn szolgái voltatok, az igazságtól szabadok voltatok, de micsoda gyümölcsét vettétek azoknak, akkor, amiket szégyelletek most. Mert azok vége halál. Most pedig, miután megszabadultatok a bűn alól, szolgáivá lettetek Istennek: megvan tehát a gyümölcsötök a megszentelésre a vége pedig örök élet.” (Róma 6,20-22) Nehéz ezeket a súlyos állításokat értelemmel és emberi megfontolással belátni. Sőt merészen kijelenthetjük, hogy mindezt voltaképpen csak akkor láthatjuk be, ha már megkaptuk a hit ajándékát, a hit által megigazító kegyelmet, a kegyelemmel az Istenhez megnyitott szabad utat, és az Istennel való megbékélést. Mégis, még emberi megfontolással is meg kell vizsgálnunk ezt a súlyos állítást, hogy aki a bűn szolgája, az szabad az igazságtól. Ha jól értem, ez egyrészt azt jelenti, hogy aki a bűn szolgája, annak épp úgy van a viszonya az igazsággal, mint az egyik szabad embernek a másik szabad emberrel. Vagyis, ha akarja, akkor semmi köze nincs a másikhoz, ha akarja, semmi köze az igazsághoz. Vagy gondolhatja, hogy bűnös emberként egyenrangú partnere a szabad igazságnak, és ez végzetes tévedés. De jelentheti Pál állítása azt is, hogy aki a bűn szolgája, az képtelen arra, hogy elkötelezze magát az igazságnak, hiszen nem is teheti, mert senki sem szolgálhat két úrnak. Ezért mondja a 6. rész végén Pál a nagy igét: „a bűn zsoldja a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet.” (6.25) Vagyis vízválasztón vagyunk, itt dől el minden: minden, ami élet és halál kérdése. Ennek fényében mindenképpen önvizsgálatot is kell tartanunk, s újra meg újra rá kell kérdeznünk arra, valóban a szabadság és az igazság szabad szolgái voltunk-e mindig mindenben. Ha csak a magam nevében szólok, és csak magamra mondom, és senki más nem tudja ezt magára venni, úgy elnézést kérek közgyűlésünktől, de bizony ki kell jelentenem: nem volt ez mindig így. Visszaoldalgunk az igazság mellől a bűn szolgaságához, ahogyan a régi zsidók is, a nehézségek és harcok láttán visszakívánkoztak az egyiptomi húsos fazekakhoz. Mert azt nem mondja sehol az ige, hogy a szabad gyermekeknek csupa-csupa jó dolguk lesz mindig, hogy soha nem kell semmiért megküzdeniük, hogy csak annyiból állna a nagy élet-váltás, hogy az eddigi rabszolgatartó helyett majd a gondviselő Isten küldi szánkba a sült galambot. Arra hívok mindenkit, hogy a Római levél nagyszerű, tiszta és örök igazságának fényében vizsgálja meg döntéseit, a dolgokhoz való viszonyát, hajlamait, és készségeit. Biztos vagyok benne, sok meglepetés fog érni mindannyiunkat. S ezt jó szívvel mondom, mintegy buzdítólag, mert így is vagyunk Isten igéjével: sosem unalmas, de nem azért nem unalmas, mert itt-ott mindig felbukkan benne valami, ami még nem tűnt a szemünkbe, hanem azért, mert újra meg újra azzal az isteni csodával szembesít bennünket, hogy Isten szeretetéből, Krisztus által kiváltott a bűn rabságából. Áldott és nagyszerű meglepetés ezt újra meg újra felismerni, még akkor is, ha ez éppen felráz bennünket a tespedtségből, vagy kizökkent a megszokottságból, vagy éppen elzárja az utat előlünk, amikor rossz felé tartunk, vagy éppen megvigasztal, és erőt ad az erőtelenségben.

Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

Egyházkerületünk mai ülésének tárgysorozatában a megszokott ügyek mellett van néhány szokatlan ügy is, és természetesen vannak olyan folyamatban levő ügyeink, melyeket most nem tárgyalunk, de mégis szükséges róluk szólni.

Hadd kezdjem az előbbiekkel. Egyházkerületünk közgyűlésének napirendjén van a Sylvester János Protestáns Gimnázium egyházkerületi fenntartásba való átvételének ügye. Hosszú ideje folytak már a tárgyalások az iskolát fenntartó egyesület, illetve alapítvány, a Zuglói Önkormányzat és a Fővárosi Önkormányzat között. Kerestük annak módját, hogy miképpen tarthatnánk meg ezt a protestáns, illetve református szellemiségű iskolát, melynek egykori megalapításáról, illetve indulásának körülményeiről most nem kívánok hosszasabban szólni. Azt hiszem, hogy az iskola szakmai és pedagógiai koncepciója, továbbá a háttérben álló önkormányzati határozatok biztosítani fogják azt, hogy a gimnázium értékes része lesz egyházi oktatásunknak. Azért is örülök, hogy a hosszú évekig tartó tárgyalás után erre sort keríthetünk, mert az egykori egyesületi iskolaalapítás csak forgácsolta egyházi közoktatásunkat. Ezt úgy mondom, mint tényt, s nem úgy, mint amivel bármiféle és bármilyen irányú felelősséget kívánnék felróni. Inkább örülök annak a ténynek, hogy olyan korszakban, amikor a társadalmi és kulturális erők inkább szétszóródnak vagy egymást gyengítve merülnek ki, nekünk sikerülhet megerősödni.

Ehhez fűzöm azokat az általános megjegyzéseket is, amelyek az új parlamenti törvények nyomán mutatkozó intézmény-alapítási lázra vonatkoznak. Mindenki jól tudja, hogy egyházi közoktatásunk mind ez idáig igen kicsi részét fedi le a magyar közoktatásnak. Azt is tudjuk, hogy kívánatos volt és kívánatos is, hogy iskolahálózatunk bővüljön. Azt azonban már elfelejtik némelyek, hogy ez elsősorban a minőségi oktatást jelentené. És azt is elfeledik némelyek (a fiatalabb nemzedéket nem is okolom ezért), hogy micsoda félelmetes hajtűkanyarokat kellett abszolválni 15-20 évvel ezelőtt az első nagy iskolaalapítási hullám során. 20 éve még missziói látomás kapcsolódott az iskolaalapításhoz. Ma már sokkal józanabban látjuk mindezt, nem fűzünk hozzá eszkatologikus reményt (mert a közoktatás nem is tartozik az eszkatológiába), sőt, olykor-olykor megijedünk, hogy netán éppen egy-egy rosszul működő egyházi iskola lesz megint egyházellenes nézetek melegágyává. A 20 évvel ezelőtti nagy nekiindulást azonban néhány tény mégis igazolja. Néhány hete jelent meg a legjobb száz középiskolát bemutató kötet, mely különböző szakmai szempontok szerint értékeli és rangsorolja a magyar középiskolákat. Örömmel említem, hogy az első százban három református iskola is benne van, ezek közül kettő dunamelléki, sőt, az egyik dunamelléki iskolánk az összes egyházi iskolák közül a harmadik. Rendben tehát: e kimutatás szerint a Baár-Madas Magyarország 40. legjobb gimnáziuma, és a harmadik legjobb felekezeti iskola. Gödöllő Líceuma a 60. és Hódmezővásárhely gimnáziuma a 84. Reméljük, hogy néhány év múlva a százas mezőnyben még több református iskolát találhatunk majd!

Mindazáltal a jelenre nézve szeretném néhány fenntartásomat is megfogalmazni. Egy esztendeje, hogy Zsinatunk általános kritériumokat állított fel, melyek segítségével eldönthető, hogy fenntartható és működtethető módon átvehető-e vagy alapítható-e egy-egy egyházi közoktatási intézmény. Ennek tavaly volt némi foganatja, s bízom abban, hogy ebben a mostani időszakban is előveszik az érintett gyülekezetek és lelkipásztorok ezt a kritérium-együttest, s nem ugranak bele elhamarkodottan intézmény átvételbe, hogy aztán ne tudjanak belőle kár és veszteség nélkül kikeveredni. Mindez még inkább igaz szociális intézmények átvételére. Ennek az új átvételi és alapítási hullámnak – ha jól érzékelem – már nem az a fő motívuma, hogy az egyház az őt megillető társadalmi szerephez jusson. Inkább valami különös, keverék érdek-együttes motiválja a törekvéseket. Az egyik elem – elismerem – még mindig valamiféle missziós szándék, vagy keresztyéni küldetéstudat. De máris ott van mellette az a tény, hogy legtöbb esetben az eddig mereven elzárkózó önkormányzatok keresik a gyülekezeteket, és ajánlanak fel átvételre intézményeket. Még kirívóbb, amikor egy-egy, egyházi státuszát vesztett, megszűnő biznisz-egyház akarja intézményeit átadni, s cserébe csupán a „know-how” árát kéri, vagy hogy maradhassanak az intézmény vezetői. S volt már olyan is, amikor egyszerre mindkettőt kérték. És természetesen, megjelennek az állam szempontjai is, melyek hol kedvezők, hol kedvezőtlenek a majdani fenntartók számára. Kérek tisztelettel mindenkit, hogy a Római levél idézett szakaszainak fényében is tartson némi önvizsgálatot – tűnjék akármilyen nagynak is az esély egy-egy intézmény átvételére, kínálkozzék bármilyen ígéretesnek is a lehetőség a gyülekezet ily módon való megerősítésére, legyen bármilyen nagy is a mostani fenntartók részéről érkező nyomás – kérem, vizsgálja meg ki-ki önmaga szándékait, nehogy aztán az intézmény-fenntartás kötelezettségének rabszíjára fűzze magát. Igen, féltek és óvok minden presbitériumot attól, hogy a lehetőségen megbokrosodva, gyülekezet-vezető testületből menedzsmentté alakuljon, hogy eztán már csak azzal legyen gondja-baja, hogy a nagy hamar megszerzett, és nem is kedvező feltételekkel átvett intézményt fenntartsa. Itt is le kell szögeznünk: közegyházunknak nem áll módjában a rosszul sikerült kalandokat finanszírozni. Summa: kérek mindenkit, minden esetben a lehető legalaposabban tanulmányozza a Zsinatunk által kiadott szamárvezetőt.

Egyházkerületünk napirendjén szerepel egy ingatlan eladásának az ügye is, mely igen egyszerű – látszólag. Arról van szó, hogy egy elhunyt testvérünk két örököst nevezett meg: a szentendrei gyülekezetet és egyházkerületünk Gyökössy Endre Intézetét. Az ingatlan azonban egykor a Németajkú Református Egyházközség tulajdona volt, amit a kommunizmus idején államosítottak, az egyházközség egész épületével együtt, s amit az egyházközség nem is kapott vissza kárpótlásban. Most vevőként jelentkeztek, hogy egykori tulajdonukat az örökösöktől visszavásárolják. Arra kérem Egyházkerületi Közgyűlésünket, hogy hatalmazza fel az elnökséget az adásvételi szerződés aláírására azzal a feltétellel, hogy a megszabott vételár méltányos és testvéries, és nem feltétlenül igazodik az ingatlan piaci árakhoz. Magyarán: azt kérem és azt szeretném, hogy valamivel kevesebbért adjuk el az ingatlant, mint amennyit egy ingatlanbecslő megállapítana. Nem azt kérem, hogy ingyért adjuk vissza, hanem azt, hogy legyünk egymás testvérei az ilyen ügyekben.

Idekapcsolódik egy másik ingatlan ügy is, amelynek története igen romantikus. A balatonaligai kis templomról van szó, melyet a két világháború között építettek, Balatonaligán nyaraló, főként budapesti reformátusok, s ha jól tudom, Ravasz László püspök szentelte fel. Időközben a vízpart, ahova a templom épült, állami tulajdonba került, s itt létesült a híres-hírhedt Club Aliga. Nyári időben most is istentiszteletek vannak vasárnap délutánonként, pár esztendeje egyházkerületünk harangot is öntetett, és kerületünk költségvetése támogatja a kis templom fenntartását. Időközben azonban a Külső-Somogyi Egyházmegye Dunántúlhoz került, aztán az állami közigazgatási határok is megváltoztak, így az aligai kis templom ma a Veszprémi Egyházmegye területén van, és a balatonfőkajári lelkipásztor látja el a szolgálatokat. A legközelebbi dunamelléki gyülekezet, ha jól számolom, a sárszentmiklósi (50 km). Az a tiszteletteljes javaslatom, hogy adjuk át ezt a kis templomot az eddig is nagy gondossággal szolgáló Dunántúli Egyházkerületnek, hogy illetékességgel ők lássák el, és biztosítsák a zavartalan istentiszteleti szolgálatot. Természetesen, ha majd egyszer a Külső-Somogyi Egyházmegye újra Dunamellékhez fog tartozni, akkor Aligát is nyilván visszakapjuk. Így lenne testvéries, és így tudnánk valóban kifejezni a dunántúliak iránti megbecsülésünket.

Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

Most már csak néhány szóban szeretnék megemlékezni néhány folyamatban levő ügyről. Hamarosan kikerül a nyomdából a Dunamelléki Énekeskönyv, melynek három próbafüzetét az elmúlt néhány évben számos gyülekezetünk használatba vette, és új énekek tanítására használta. Az eddigi tapasztalatok alapján készült ez a nagyobb összeállítás, sokféle igen hasznos melléklettel és kellékkel kiegészítve, hogy előrelendítse egyházi éneklésünk ügyét. E helyről is jó szívvel ajánlom és kérem is gyülekezeteinket, vegyék használatba, főleg konferenciákon, nyári táborokban, hétközi alkalmakon, de akár istentiszteleteken is. Reméljük, hogy a jelentős kiadvánnyal előrébb vihetjük készülő új énekeskönyvünk ügyét!

Elkészültek a 2011. év egyház-statisztikai adatai, mind az országos, mind az egyházkerületi. A népmozgalmi adatok további csökkenést mutatnak minden területen, s bár most nem kívánok ezekről részletes elemzést adni, ezt majd szokás szerint az őszi közgyűlésen teszem meg, annyit mindenképpen jeleznünk kell, hogy a csökkenés, mint statisztikai tény igen nyugtalanító, ugyanakkor ha az adakozás statisztikáival vetjük össze, azt mutatja a kép, hogy a maradék egyre öntudatosabb. Gyülekezetünk tagjai egyrészt azt látják, hogy kevesebb a keresztelő, az esküvő, a konfirmáció és a temetés, de azt is látják, hogy nagyobb áldozatot kell vállalniuk, és úgy tűnik, ezt vállalják is. Még nem ismeretesek a múlt év őszi népszámlálási adatok, s nem is merek jósolgatni, mert tíz esztendővel ezelőtt igen pocsék jósnak bizonyultam, így inkább megvárom a részletes eredményeket. Abban azonban biztos vagyok, hogy nem leszünk többen, mint tíz évvel ezelőtt, és ezen mindenképpen el kell gondolkodnunk. Hadd hívjam fel a figyelmet Riskó János lelkipásztorunk igen alapos tanulmányára, mely a Teológiai Szemlében jelent meg, és a tíz évvel ezelőtti népszámlálás különböző statisztikai variációit veti egybe, igen megdöbbentő eredményekkel. A konklúzió mindazáltal egészen evidens: a gyülekezeti élet minőségén, a lelkipásztori szolgálat hitelességén és az evangéliumi hűségen bizony sok-sok minden megfordul vagy megfordulhat. Sok mindent magyarázhatunk szociológiai, kulturális és társadalmi folyamatokkal, vagy akár történelmi érvekkel is, de ahol mindezek dacára is életet találunk, ott a legkézenfekvőbb magyarázat az, hogy helyben egy-egy gyülekezetben, akár széllel szemben is, akár a meghatározó társadalmi mentalitással szemben is, Isten szabadító erői működhettek.

Ezért tartom fontosnak újra megemlékezni a gyülekezet-szervezés munkájáról, mely nem egynapos akció volt kerületünk részéről, nem is jól hangzó média-hír, hanem tudatos elkötelezés, hogy a folytonos mozgásban levő magyar lakosságban megtaláljuk, és megszervezzük az új gyülekezeteket, azon a helyen, ahova a reformátusokat a történelmi szelek fújtak. Kérem ehhez a továbbiakban is a Közgyűlés támogatását!

Látszólag nem ide tartozik, de úgy érzem, ezt érinti mindenképpen a Budapesten megnyílt Kontrasztkiállítás, mely folyamatosan telt házzal üzemel, és nyilvánvaló, hogy hosszabb ideig kell majd nyitva tartanunk, mint terveztük, ezért feltehetően tartalékainkból némi pénzt kell még felszabadítanunk működtetésére. Olyan nagyszerű lehetőség ez, amely éppen azokat szólítja meg, ragadja meg, viszi el a válaszúthoz, akik máskülönben nem szembesülnek azzal, amit a Római levél oly egyértelműséggel fogalmaz meg, mit jelent a bűn rabszolgasága, melynek a vége halál, és mit jelent Isten igazságának elkötelezett életünk, melynek végső reménysége az örök élet.

Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

Az elmúlt néhány esztendő igen sok változást hozott Magyarország életében. S hogy ezek korszakos változások, azt nem annyira az a rövid idő igazolja, ami mögöttünk van, nem is az, hogy mindenféle jót beleképzelhetünk ezekbe a változásokba, hanem az a fenekedés, ahogyan a világ egyes részein mindezt fogadták. Különösen a világ azon részein, ahol egyetlen elv uralkodik: a még több pénz. A Magyarországot érő politikai bírálatok és viták mind-mind elviselhetők lennének, hiszen ezek (állítólag) hozzátartoznak a demokratikus vita-kultúrához. Amikor azonban mindegyre kilóg a lóláb, és azt látjuk, hogy gyakorlatilag arról volna szó, hogy miképpen lehet az országot hitelek és kölcsönök, programok és regulációk okán tovább sarcoltatni, nekem inkább az jut eszembe, hogy ezek szerint még nem ért véget a hidegháború, mert a háborúk sosem akkor érnek véget, amikor elhallgatnak a fegyverek, és hazamennek a katonák, hanem akkor, amikor a vesztes kifizette a hadisarc utolsó részletét. S már mindegy is, hogy minek álcázzák, úgy érzem, a győztes nyugati hatalmak még mindig sarcoltatni kívánják országunkat. Csak abban lehet bízni, hogy előbb-utóbb ki is mondják: bizony, erről van szó. Az nem lesz kellemes, de legalább egyértelműen tudomásul vehetjük a helyzetet. Imádkozzunk hát országunkért, magára hagyottságában, és elesettségében – de ne temetési imádságot mondjunk, hanem megelevenítő, közbenjáró esdeklést, hogy Isten Szentlelke fordítsa az atyák és a fiak szívét az élő Istenhez, Krisztus kegyelméhez, az örök életre vezérlő igazsághoz.

Jelentésem végén emlékezzünk az előző közgyűlés óta elhunyt lelkipásztor testvéreinkről:

Tóth Sándor, Csányoszróról ment nyugdíjba (2011. dec. 2-án hunyt el), Kiss Ernő, volt decsi lelkipásztor (2011. dec. 12- én), Faragó Tibor, nyugalmazott dunaharaszti lelkipásztor (2012. jan. 4-én), Dr. Kiss Sándorné nyugalmazott lelkész (2012. márc. 29-én) és aktív szolgálatban Zákányi Bálint botykapeterdi lelkész (2012. febr. 6-án).

Nyugdíjba vonult: Ablonczy Zsolt, Budapest-Kispest-Központ lelkipásztora.

Őrizzük kegyelettel elhunyt lelkipásztoraink emlékét, és kívánunk áldott pihenőidőt a nyugdíjasoknak!