Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

Szeretettel köszöntöm közgyűlésünk valamennyi alkotótagját és kedves vendégeinket, közöttük is lelkészi oklevelet szerzett testvéreinket és azon lelkipásztorainkat, akiket ma délután szentelünk fel ünnepélyes keretek között a Nagyvárad téri templomban.

Fiatal szolgatársainkra tekintettel is, de mindannyiunk számára érvényes üzenettel hadd idézzem Pál apostol Timótheushoz írt leveléből a jól ismert buzdítást: „arra kérlek tehát mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk teljes istenfélelemben és tisztességben. Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk előtt.” (1Tim. 2,1-3) A szolgálatba indulók is tudják, hogy Pál olyan helyzetben írta e sorokat fiatal munkatársának, amikor felette szükséges volt emlékeztetnie arra a keresztyén magatartásra, amely egész életünket jellemzi, illetve amelytől ha elhanyatlunk, egész keresztyén életünk látja kárát. Ez pedig nemcsak a szüntelen imádkozás, hanem imádkozásunk határainak folytonos bővítése. Erről az utóbbiról hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Sokszor úgy érezzük, okkal mondjuk, hogy ugyan miért imádkozzunk azokért, akikhez semmi közünk nincsen, vagy firtathatnám: nem túl általános-e a kitétel, hogy minden emberért imádkozzunk? De ha alaposan meggondoljuk az apostol szavait, megértjük, hogy miért jó és kedves az üdvözítő Isten számára, hogy kitartó és állhatatos könyörgéseinkbe belefoglaljuk azokat is, akikhez nekünk emberileg semmi közünk nincs – nos, azért jó és kedves ez az Isten előtt, mert neki köze van hozzájuk is. Kálvin szépen magyarázza a felsorolást: könyörgések, imádságok, esedezések és hálaadások. Megvizsgálja, hogy az óegyháztól kezdődően hogyan és hányféleképpen magyarázták, rangsorolták és viszonyították egymáshoz ezeket az imádság-formákat. Még Augustinusszal is vitába száll, sőt kitekint a pogány világ imaformáira is, majd megállapítja: „Pál egyszerűen azt parancsolja, hogy valahányszor nyilvános könyörgéseket tartunk, könyörögjünk és imádkozzunk mindenkiért, még azokért is, akikkel semmi közünk nincs. Mégsem felesleges a szavak egymásra halmozása, mert én úgy látom, hogy Pál ugyanazon célból szándékosan fűzi egymáshoz a szavakat, hogy a buzgó könyörgést még nyomatékosabban sürgethesse. Tudjuk ugyanis, hogy a kegyességnek ilyen gyakorlásában mekkora a hanyagságunk. Nem csoda tehát, ha a Szentlélek Pál szája által többféle ösztönzővel akarja ezt felserkenteni.” Ha az ige és a hozzáfűzött komoly magyarázat egyre mutat, és kifejezi a Szentlélek Isten akaratát, hogy ugyanis felserkentsen bennünket ebbéli kegyesség-gyakorlásunkra, akkor hadd csatlakozzam én is a reformátor szavaihoz, és hadd buzdítsak minden szolgálatba álló ifjú lelkipásztort, és minden hosszú évek és évtizedek óta hűséggel szolgáló lelkipásztort és minden bibliás és imádkozó presbitert és gyülekezeti munkást, egyszóval minden kegyesség-gyakorló keresztyént állhatatos és mindenkire kiterjedő könyörgésre. Azért is hozom ide ezeket az igéket, mert talán éppen ezek adnak nekünk választ arra a fanyar, jó humorú megjegyzésre, amit egyik esperesünk jelentésében olvastam, aki az egyházunkban mutatkozó nagy szervezkedések és nekibuzdulások, bizottság-állítások és harsogások láttán a kimenetelt illetően némi óvatossággal megjegyezte: a nyögés már jól megy. Valóban, a mögöttünk álló évek és évtizedek, mi több, évszázadok azt mutatják, hogy ha éppen egy helyben toporogtunk is vagy súlyos veszteségeket szenvedtünk az egyházi élet számos és különböző területén, a reformálás nagy igyekezete soha nem szűnt meg közöttünk. Az 1970-es évek végén egy amerikai római katolikus teológus, David Tracy, a II. Vatikáni Zsinatot követő nagy, lelkes egyházreformáló lázat, illetve az arra bekövetkezett visszahatásokat egy jelentős könyvben foglalta össze, amelynek ezt a címet adta: Szent dühöngés a rendért. Csak a címet kölcsönzöm ebből a munkából, amely amúgy is inkább teológiai fejleményeket tárgyal, és némiképp át is alakítom ekképpen: szent reform-dühöngés. Bár meglehet, hogy esperesünk szava szerint ez csak nyögdécselés. Mindazáltal nem a korábbi dolgok, nagy lázak és hamari kihűlések, intézményes szintre emelt szalmalángolások fényében akarom a mostani igyekezetet kommentálni, hanem az imént hallott ige fényébe akarom állítani, ahogy az apostol mondja: a legfontosabb, mindenek előtt való kérés, hogy tartassanak könyörgések. Imádsággal kell kezdenünk, imádsággal kell végigvinnünk és imádsággal kell befejeznünk minden dolgunkat. Amúgy akár őrjöngésnek, akár nyögésnek nevezzük a dolgot, a kimenete kétséges és bizonytalan marad. E megjegyzések fényében szeretném ma néhány olyan területre irányítani közgyűlésünk figyelmét, melyekről a bizottsági jelentések és a tárgyalások során bőséggel lesz majd szó, mégsem árt azonban a formai keretekből kilépve külön is megemlíteni azokat.

Az első, amiről néhány általános szót szeretnék szólni, egyházunk jelenlegi helyzetének feldolgozása és a következő időszak lehetőségeinek feltárása. Ha jól érzékelem, három egymással is vitázó nézet kezd megszilárdulni. Addig nagyon jó, amíg e nézetek képviselői vitában és párbeszédben maradnak egymással, mert ugyan mindegyik felfogásnak számos megfontolandó igazsága van, de önmagában egyik sem tud megállni. Az egyik felfogás szerint, a nekünk adatott viszonylagos szabadsággal élve a társadalom legjobb erőihez és szándékaihoz kell csatlakoznunk és ott kell sajátos egyházi jelenlétet és működést biztosítanunk, ahol ezek a társadalmi igyekezetek tartósan is jóra mutatnak. Egyszerűbben fogalmazva: egyházunknak csatlakoznia kell a félig-meddig szekularizált, meglehetősen vallástalan és sokszor közönyös társadalmunk altruista törekvéseihez. Elsősorban a közoktatásban, a szociális szférában, az elesettek és a rászorulók gondozásában és mindenféle jóakaratú társadalmi ügyben kell szervezetten, akár ezen erőknek alárendelt módon is tevékenykednünk. Erre számos mintát lehet más országokból hozni, s ha patetikusan akarunk fogalmazni, mondhatnánk: minél inkább részt veszünk ezekben, annál stabilabb a társadalmi jelenlétünk, ha parasztosabban akarunk fogalmazni, mondhatnánk azt is: minél nagyobb szeletet hasítunk ki a társadalom ilyen tevékenységeinek tortájából, annál jobb nekünk is.

A másik nézet éppen az ellenkező irányba tekint, vagyis igen élénken, olykor szinte apokaliptikusan számol a nyugati civilizáció süllyedésével, s ezért az egyház számára egyáltalán nem tanácsolja a társadalom nagy mozgásaihoz való csatlakozást. Az egyházi létet áttekinthető, jól szervezett, bensőséges és szigorúan védelmezett közösségekben kell megélni, akár úgy is, hogy a közösség teljesen izolálódik a társadalmi valóságtól, akár úgy is (és inkább ez a jellemző), hogy valamiféle szűrőn keresztül jutnak el gyülekezeti tagjaink a lelki javakhoz, s ezeknek áldásait legkevésbé sem jelenítik meg a már szinte teljesen romba dőlt civilizációban.

A harmadik felfogás, olykor nem is törődve a körülményekkel, a missziót tekinti elsőrendű feladatának, de mivel a magunk társadalmának közegében kell mozognunk, e nézet képviselői sokszor igen könnyedén hozzáidomítják a keresztyén üzenetet és létformát a kortársi környezethez. S aztán mindent missziónak neveznek, ami pedig talán csak egy találkozás, talán csak egy figyelemfelkeltő megnyilatkozás vagy valami egyéb. Az, hogy vagyunk (és erről jelzést adunk), még nem misszió. A misszió azzal az üzenettel kezdődik, hogy Isten van, és üdvakaratát Krisztusban megvalósította.

Meggyőződésem, hogy mindhárom szemléletmódnak van igazsága, és a következő évek izgalmas kérdése az lesz, hogy ezek a meggyőződések képesek lesznek-e egymást kiegészíteni, korrigálni, korlátozni vagy éppen inspirálni, vagy pedig elkülönülnek egymástól, és akkor bizony még hangosabb lesz a nyögés, hol a pénz miatt, hol a védtelenségünk miatt, hol az üresjáratok miatt. Ezért arra kérem közgyűlésünk alkotótagjait is, hogy előlegezzenek meg nem is kevés bizalmat minden olyan megfontolásnak, töprengésnek és igyekezetnek, amelyek jelenlegi helyzetünkben egyházi életünk elevenítésére igyekeznek.

Ezekhez kapcsolva szólok néhány fontos ügyről.

Az új alkotmány, illetve az új egyházügyi törvények életbe léptetése óta jelentősen felgyorsult az intézmények egyházak felé való áramlása, illetve áramoltatása. Az egyházmegyék jelentései jól tükrözik ennek kétértelműségeit is, mert egyrészt örömmel számolnak be a bővülésekről, másrészt azonban hangot adnak aggályaiknak is, hogy valóban minden esetben tiszta és megfontolt szándékokkal került-e sor intézmények átvételére, vagy netalán más szempontok is érvényre jutottak. A dolog már odáig jutott, hogy zsinatunk is kénytelen volt újraszabályozni a parókiális jogok rendszerét és tisztes és méltányos eljárást előírni olyan esetekre, amikor az egyházigazgatás és az állami, illetve önkormányzati közigazgatás nem fedi egymást, és ez gyülekezetek közötti konfliktushoz vezethet. De intézkedni kellett a szociális ellátást végző intézményeink tekintetében is: igen szigorú monitoring-eljárásnak kell alávetni ezeket az intézményeket, mert az egész rendszert veszélyeztetheti az, hogy egy-két esetben a fenntartó gyülekezet, élén a lelkésszel és a gondnokkal még mindig azt hiszi, hogy az egyház arról szól, hogy nekünk szabadabban és lazábban lehet venni az elszámolási kötelezettségeket, mint másnak, bármely állami területen. Pedig éppen fordítva kell ennek lennie. A mennyiségi növekedés másféle aggodalmakkal is együtt jár, hiszen normatívák alapján működő intézményekről van szó, egyszerűbben szólva adópénzekből fenntartott intézmények ezek, és az egész Európát sújtó gazdasági és pénzügyi válság, illetve a tartósnak mutatkozó, mély krízis arra enged következtetni, hogy előbb-utóbb ezeken a területeken is megszorítások lesznek. Csak egy módon lehet kilépni ebből a lassan csapdává váló helyzetből, hogy meglévő intézményeinket (legyen az iskola vagy öregotthon, ellátó szervezet vagy bármi más) elindítjuk a minőség felé. A minőség egyébként is református erény, s remélem, még senki nem felejtette el, milyen jó íze van annak, amikor nem azon mérjük a dolgokat, hogy kicsik vagy nagyok, hanem azon, hogy jók és értelmesek.

Szólnom kell néhány szót a közoktatásban bevezetésre kerülő etika-oktatásról is, mely alternatívája lesz a szintén közoktatásba bevezetendő hittannak, és ez a kettő együtt alternatívája lesz a jelenleg folyó hitoktatásnak. Sok kétség vetődik fel szinte nap mint nap, amit csak tetézett a hitoktatási pénzek késedelmes megküldése, de még inkább az, hogy egyelőre nem látszik szilárdnak és meghatározottnak az új rendszer. De csak ismételni tudom, amit korábban is mondottam, a közoktatásnak ezt az új elemét nem az egyházakra tekintettel vezette be a kormányzat, hanem azokra tekintettel, akik évtizedeken át úgy voltak részesei a közoktatásnak, hogy alapvető etikai, társadalmi és morális kérdésekről nem hallhattak semmit. S egyúttal emlékeztetek mindenkit arra is, hogy húsz-egynéhány évvel ezelőtt micsoda aggodalmak és nyögések között került sor a hitoktatás bevezetésére, mennyi ellentmondó vélemény csapott össze, hogy maradjunk-e a templomfalak között vagy menjünk be az iskolákba is, és ott délután vagy tanrendbe építve végezzük a hitoktatást. Aztán jöttek a viták a munkatervekről, a haladási naplóról, az elszámolásokról, a hitoktató-képzésről és így tovább. Ha semmi mást, legalább némi kis higgadt bölcsességet szerezhettünk már az elmúlt húsz évben, s ha semmi más, akkor talán ez átsegít bennünket ezen a mostani, kétségtelenül radikálisabb változáson.

Ha már húsz évvel ezelőtti dolgokra hivatkoztam, hadd említsem meg, hogy az idei és még az előttünk álló néhány esztendőből feltehetően jó néhány a húszesztendős jubileum időszaka lesz, például húsz éve került újra református fenntartásba a Bethesda, húsz éves a Nőszövetség, és így tovább. De most nem is az a lényeg, hogy minden jubileumot idehozzunk, hanem inkább hadd emlékeztessek mindenkit arra, hogy egyházi valóságunk újraszervezésének nagyon fontos elemei voltak ezek, és ma is nagyon fontos mindegyikük, még az is, amelyik talán nem találja a helyét. Gondolok itt a megszámlálhatatlanul sok alapítványra és jelentős számú egyesületre, amelyek egyház-társadalmunkat hívatottak segíteni, de egy jelentős részük szinte már feledésbe is merült. Kérek mindenkit, hogy elevenítse fel magában azokat a reményeket és váradalmakat, amelyek annyira áthatották egy-egy ilyen szervezet létesítésekor, s egyúttal kérdezze csak ki-ki magát, hogy jól van-e, hogy ezek közül már csak egy töredék működik aktívan? Nem kellene-e az elfeledetteket is újraeleveníteni?

Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

Néhány, korábban már elindított, fontos ügyünkről szeretnék még szólni. Ezek javarészt a gyülekezeti élethez és lelkipásztorainkhoz kapcsolódnak, és szinte mindegyik ügy már szóba jött korábbi közgyűléseinken, és Istennek hála, néhány esetben most komoly előrehaladásról tudok beszámolni.

Az első az új gyülekezetek alapítása vagy meggyengült gyülekezetek újraszervezése. Egyházkerületünk missziói bizottsága néhány évvel ezelőtt, a helyzet felmérése után 8-10 területet látott, ahol ezt a munkát bármikor megkezdhettük. Csak anyagiakat kellett hozzárendelni, és csak megfelelő személyeket kellett találni és meggyőzni őket arról, hogy nagyszerű szolgálati terepre mennek. Örömmel jelentem, hogy missziói bizottságunk utóbbi összegzései szerint akár húsz helyen is folyhatna ez a munka, jelenleg 14 ilyen missziói posztunk van, s reméljük, hogy néhány éven belül megerősödött, önmagukat fenntartani képes közösségekről, gyülekezetekről adhatunk számot. Lám, milyen mély értelme van annak, amit az apostol mond: tartassanak könyörgések mindenkiért, s ebbe most azokat értjük bele, akik semmilyen nyilvántartásban nem szerepelnek, akiknek címeit korábban nem tudtuk, s lám, most élő közösségek tagjai. Továbbra is kérem egyházkerületünk egész közösségének támogatását ehhez a nagy munkához, és a szolgálatba állt, döntően fiatal lelkészek erősítését és buzdítását. Szervezett és jó rendben működő gyülekezetekben sem könnyű szolgálatba állni, s olykor egy-egy segédlelkészi év vezetés mellett is nagy terhet jelent egy fiatal lelkésznek, de mondhatom, hogy új gyülekezeteket szervezvén, sokszor teljességgel ismeretlen terepen mozognak.

Ha már a terhekről szóltam, hadd említsem meg, hogy az elmúlt egy-két évben érdekes és mélyre mutató viták alakultak ki lelkipásztoraink testi-lelki kondícióival kapcsolatban. Ezekből csak három-négy területet említek. Kerületünk fogja tárgyalni a lelkészi díjlevelek kérdését, és esperes-gondnoki értekezletünk teljes összhangban azt fogja javasolni, hogy szabályozzuk újra mind a lelkipásztorok, mind a beosztott lelkészek javadalmazását. Ezt nem azért kell megtennünk, mert bővében vagyunk a pénznek, hanem éppen fordítva: azért, mert igen sok helyen nagy a szükség, és sokszor még a lelkipásztorok is érzéketlenséget mutatnak e tekintetben. Az egyik egyházmegye jelentéséből kiderül, hogy felmérést készítettek a lelkészi javadalmakról, mely felmérés – önbevallás alapján – egyértelműen bizonyítja, hogy tízszeres javadalmi különbség is van lelkipásztor és lelkipásztor között. Lépnünk kell, és emlékeztetnünk kell a gyülekezeteket, hogy méltó a munkás a maga bérére. Idetartozik lelkipásztoraink fizikai kondíciója. Tisztelettel jelentem, hogy önként jelentkeztem egy átfogó orvosi vizsgálatra a Bethesda kórházba, ahol igen gyorsan, időmet nem rabolva, minden alapvető és szükséges vizsgálatot elvégeztek, és ennek eredménye nyomán megfelelő életviteli tanácsokkal láttak el. Feltehetően nem tartozom a rosszabb fizikai kondíciójú lelkészek közé, így olyan sok tanácsot nem kellett végighallgatnom. Ugyanakkor tudom, hogy sok lelkészünk, a körülmények és a munkában való megterheltség miatt, nem egykönnyen szánja rá magát ilyen alapvető szűrővizsgálatra sem. S amikor valakinek a hirtelen megbetegedéséről, kiégéséről, összeomlásáról hallunk, szinte rögtön hozzá is toldhatjuk, hát persze, sosem volt orvosnál, most meg már szinte minek is megy? Nincs ez így jól, ezért tisztelettel kérek felhatalmazást arra, hogy a Bethesda Kórházzal megtárgyalhassam, miképpen lehetne biztosítani lelkipásztoraink önkéntes, bizalmas és tanácsoló szűrővizsgálatát.

A harmadik terület lelkészeink lelki-szellemi megújulását érinti. Ezen a nyáron kellett – olykor meghökkentő módon – szembesülnöm azzal, hogy sok-sok lelkipásztorunk még ha akarna sem tudna megfelelő körülmények között megfrissülni, feltöltődni és pihenni. Bizony, ezen a téren is jól megy a nyögés, de ezt most nem humorral mondom, hanem fájdalmas szívvel. Van olyan egyházmegyénk, ahol évekkel ezelőtt már megalkottak egy ún. szombat-féléves rendszert, s azt szeretném, ha ezt egész kerületünkben, minden egyházmegye sajátos életrendjéhez igazítva megvalósítanánk, hogy lelkészeink ne csak a szokásos kis adagokban kivett négy-öt napot vagy egy hetet vagy pihenésnek nevezett konferenciázást (ami pedig kemény munka) használhassák feltöltődésre, hanem olyan lehetőségekhez is hozzájuthassanak, amelyek valóban feloldhatják a szolgálatban kialakult görcsöket és megfrissíthetik őket lelki-szellemi értelemben. Tisztelettel kérem közgyűlésünk bizalmát és felhatalmazását ahhoz, hogy megtehessük ebbe az irányba ez első lépéseket.

Negyedjére azt is hangsúlyoznom kell, hogy egyre nyilvánvalóbb sokak számára, hogy egyházunk léte és remélt megújulása az igehirdetésben van elrejtve. Bár sok irónia van abban, amit egy ismerősöm jegyzett meg, miszerint a református lelkipásztorokkal nincsen semmi baj, csak az, hogy olykor istennek képzelik magukat, hadd jegyezzem meg, hogy volna ebben valami mély igazság. Persze nem az, amit erre a megjegyzésre feleltem nagy hirtelen, hogy amíg csak a lelkész képzeli magát istennek, addig nincs olyan nagy baj, a baj akkor kezdődik, ha ezt maga Isten is így gondolja, mert akkor bizony ledönti a trónbitorlót. Az itt a lényeg, hogy a lelkipásztor isteni üzenet tolmácsolója. Márpedig ha nem tud igazán alázatos szívvel és lélekkel Isten igéjére figyelni, márpedig ha nem akar minél igényesebben és teljesebben igehirdetővé lenni, akkor persze csak az üres póz marad, ami inkább rombol, mintsem segít. Egyszóval hiszem, hogy Isten az igehirdetés drága ajándékát adta nekünk, s ezért úgy hiszem, a következő években a lelkésztovábbképzés központi témájává, sőt ha kell, kizárólagos témájává az igehirdetést kell tennünk. Régebben azzal tréfálkoztam, hogy az ember ötvenévesen mondja el először élete első igazi igehirdetését. Jelentem, elütöttem az ötvenet, s már látom, hogy inkább be kellene iratkoznom újra homiletikára, hogy megtanuljam, amit eddig nem tudtam megtanulni (volna mit). Egyszóval hát arra buzdítom közgyűlésünket, adjunk meg minden segítséget, hogy ezt az oly fontos és meghatározó szolgálatot még határozottabban és felkészültebben végezhessük.

Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

A korábbi évektől eltérően, most nem tudok beszámolni a zsinatunkon történtekről, mert ezen az őszön megfordult a sorrend, és a zsinati ülés csak kerületi közgyűlésünket követően, a jövő héten ül össze. Megelőlegezetten azonban, tartva magunkat az apostol intelméhez, hogy ugyanis királyokért és feljebbvalókért is imádkozzunk, néhány fontos zsinati ügyet ajánlok közgyűlésünk tagjainak imádságos figyelmébe. Kell ezt azért is tennem, mert a szokásostól eltérően, a jövő heti zsinat igen hosszasan fog ülésezni – csaknem egy nappal megtoldottuk a tanácskozási időt. Fontos ügyünk lesz (nem fontossági sorrendben!) a lelkészek jogállásáról szóló törvény tárgyalása, mely törvény talán a zsinati ciklus végére meg is születik – bár az az érzésem, hogy ezúttal is felvetődik majd egy-egy olyan eleddig figyelembe nem vett szempont, ami egyrészt hátráltatja, másrészt azonban feltehetően alaposabbá teszi ennek az igen szükségszerű törvénynek a megalkotását. Fontos ügy lesz az új diakóniai törvény előkészülete, amihez csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy igen bízom abban, hogy húsz esztendei fokozatos diakóniai tudat-vesztés után újra visszatalálunk a nem normatív (vagy ahogy mondani szoktuk: állami feladatellátást átvállaló) típusú szeretet-munkához, vagyis ahhoz, ami egy-egy élő gyülekezet eleven diakóniai tudatából fakad. Merem állítani, ha azt firtatnánk, hogy egyházunk hogyan áll a megújulás terén, és ezt a gyülekezeti diakónia mentén vizsgálnánk, ugyancsak szegényke lenne a bizonyítványunk. Imádkozzunk, hogy megújuljunk a szeretet munkáiban! Újra elénk kerül egyházunk valóságának tudományos, szociológiai felmérése, kutatása és elemzése. Ezek eredményei és megállapításai nélkül csak vélekedni fogunk önmagunk mérhető állapotairól, a tényekkel azonban nem lehet bemondásra vitatkozni. Ugyanakkor jó esetben a tények fognak cselekvésre, töprengésre, útkeresésre késztetni. Hamarosan nyilvánosságra kerülnek a népszámlálási adatok is, s egészen bizonyos vagyok benne, hogy korántsem fognak olyan kedvező képet mutatni, mint tíz évvel ezelőtt. Jó lesz előre felkészülni a tisztes és becsületes számadásra, és arra is, hogy végre elkezdjünk tudatosan gondolkodni mindarról, amiről legalább tíz esztendeje, sok mulasztásunk miatt, nem sokat töprengtünk. A konfirmáció megújításáról, egy új, korszerű énekeskönyvről, a reformáció 500. évfordulójának előkészületeiről, a környezettudatos gyülekezeti életről, és még sok mindenről lesz szó, úgyhogy igen zsúfoltak lesznek a zsinati napok. Néha az az érzésünk, hogy a kevesebb több lenne, de kérjük el Isten Lelkének bölcsességét, hogy az egymásra torlódó teendők közepette ne kelljen azt mondanunk, hogy csak nyögés megy, hanem juthassunk legfontosabb ügyeinkben megegyezésre és jó elhatározásokra. Menjünk zsinatunkra is imádságos szívvel!

2012. áprilisi közgyűlésünk óta nyugalomba vonult: Katona Zsuzsanna Fótról, Balázsi Zoltán Szekszárdról, Szénási János Pécs-Kertvárosból, Fónagy Miklós Vác-Felsővárosról. Derűs és tevékeny nyugdíjas éveket a hosszú évtizedes szolgálatok után!

2012. áprilisi közgyűlésünk óta elhunyt: Mező Ferencné, aki a püspöki hivatal munkatársa volt 56 évig, Vékey Tamás költő-lelkipásztor, Kádár István Csongor volt Budapest-soroksári lelkész, Tariska Zoltánné péceli, Barsiné Bagi Magdolna Budapest-rákosligeti, dr. Boros Gyula volt Budapest-fasori lelkész. Életükért Istennek adunk hálát, emléküket megőrizzük, gyászoló szeretteiknek vigasztalást kívánunk!

Köszönöm az esperes-gondnoki értekezlet minden tagjának a mögöttünk álló időben tanúsított hűségét és állhatatosságát, a püspöki hivatal munkatársainak odaadó munkáját, s így kérem közgyűlésünket is, hogy ezen a két napon bölcs szeretetben legyünk együtt, s kérjük Isten Szentlelkének segítségét minden döntésünkhöz.

Püspöki jelentésem mellékletében röviden felsorolom, hogy az elmúlt esztendőben hol és milyen jelleggel végeztem szolgálatokat. Ezeket most – engedje meg a közgyűlés – nem olvasom fel. Inkább csak arról szólok, hogy igen hálás vagyok Istennek, hogy a rendszeres szolgálatok mellett módom nyílt jubileumokon, hálaadó ünnepségeken, beiktatásokon, templomszenteléseken, konferenciákon, evangélizációkon és megemlékezéseken részt venni, mert ily módon is sok áldást kaphattam ünneplő és hálaadó gyülekezeteink közösségében.

Szolgálatok az elmúlt esztendőben:

Angyalföld (jubileum), Párizs (gyülekezetlátogatás, konferencia), Balatonőszöd (konferencia), Nemzeti Galéria (püspöki tárlatvezetés), Kontrasztkiállítás (megnyitó), Buda (Ádvent a Hargitán, imaest), Mátraháza (Heidelbergi Káté-fordítóbizottság, több napon át, illetve egyházmegyei konferenciák több alkalommal), Berekfürdő (Generális Konvent), Mór (Dunántúli Lelkészegyesület), Kiskunhalas (Szilády Áron-emlékkonferencia), Foktő (beiktatás), Göd (beiktatás), Vecsés (beiktatás), Soroksár (beiktatás), Alap (hálaadás), Szada (gen.viz.), Kálvin tér (Református Zenei Fesztivál) Tahi (beiktatás), Turku (CiD-konferencia), Svábhegy (gen. viz.), Baracska-Anna major (fogvatartottak imanapja), Berekfürdő (felvidéki lelkészek konferenciája), Vác (konferencia), Tahi (nőszövetség), Körmend (Generális Konvent), Nagykőrös (KRE TF évzáró), Pécel (konferencia), Kecskemét (emlékműavatás), Alap (férfikonferencia), Székesfehérvár (REND-kerekasztal), KRE HTK (évzáró), Balatonalmádi (igehirdetés), Tivadarfalva (konferencia), Kunszentmiklós, Tahi (KRE HTK), Pócsmegyer (jubileum), Bia (hálaadás), Protestáns Szakkollégium (előadás), Egyetemi Gyülekezet (beiktatás), Tahi (emléktábla-avatás), Terror Háza (Mindszenty-konferencia), Nőszövetség (jubileum), Tamási (jubileum), Buda (Fiatalok a küszöbön), Nagytétény (jubileum), Bogádmindszent (hálaadás), Csepel (beiktatás), Galyatető (konferencia), Sukoró (találkozó), Szandaszőlős (közösségi ház-avatás), Tápiószőlős (templomszentelés), Marcellháza (Nehézy Károly-emlékkonferencia), XIII. kerületi családi nap (kerekasztal), Bethesda Kórház (jubileum), Egyházkerületi Székház (Ravasz László-szoboravató), Leányfalu (hálaadás), Majosháza (hospice-otthon alapkőletétel), Hajdúszoboszló (evangélizáció), Szent Imre templom (kiállítás-megnyitó), Sopron (előadás).