Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

A tegnapi újszövetségi igében mondja Megváltónk, amikor tanítványait bátorítja, akiket barátainak nevez: „Amikor a zsinagógákba a hatóság és felsőbbség elé hurcolnak titeket, ne aggódjatok amiatt, hogyan vagy mivel védekezzetek, vagy mit mondjatok, mert a Szentlélek abban az órában megtanít majd titeket arra, amit mondanotok kell.” (Lukács 12,11-12)

Krisztus szavai a tanúságtevőkhöz szólnak, azokhoz, akiket az ige és a hit által új életre hívott el, az anyaszentegyház közösségébe, hogy ott mind az üdvösségig megtartsa őket. Nekünk is szól hát a buzdítása. Bár vannak, akik szerint a keresztyéneknek nincs szükségük apológiára, s éppen erre a szakaszra hivatkozva állítják ezt, mondván, Jézus azt tanácsolja, hogy ne aggodalmaskodjunk önmagunk védelme felől, ne keressük se a módját, se a tartalmát, hogy miképpen szóljunk az üdvözítő hit igazsága mellett, mert hiszen a Lélek majd megtanítja, hogy mit kell mondanunk. Ismerjük el, van valami létjogosultsága ennek a felvetésnek, és tapasztaljuk is, különösen nehéz helyzetekben, hogy Isten Szentlelke csodálatos módon tudja eltörölni előre elkészített jó és okos gondolatainkat, szép és hatásos szavainkat, megfundált érveinket, és ad helyükbe egyszerű és világos, elemi igazságokat. Éppen olyan egyszerűen, ahogyan itt Jézus világosan mondja: abban az órában majd megtanít benneteket… Ugyanezt némi okkal kiterjeszthetjük a keresztyénség, és közelebbről egyházunk és még közelebbről egyházkerületünk közösségének útkeresésére is. Sok mindent tervezünk, sok mindent veszünk számba, latolgatunk, mérlegelünk, készülünk folytonosan, s aztán azt tapasztaljuk, hogy Isten a legegyszerűbb és sokszor általunk alkalmatlannak vagy éppen unalmasnak tartott úton vezet el a megoldáshoz, vagy nyit kaput úgy, hogy előtte mi már mindenféle kulccsal próbálkoztunk, talán kerülő utakkal is, aztán egyszer csak teljes igazságában ragyog az ige: ímé, ajtót nyitottam előtted, melyet nem zárhat be senki (Jelenések 3,8). Mindazáltal, amennyire tudjuk, hogy magabiztos készületeink gyakran elporladnak, annyira biztos az is, hogy Krisztus itt döntően az erőtlen önmagunk-elhagyása, az aggodalmaskodás és a csüggedés ellen óv. Aki megízlelte a kegyelem jóságát, kétségtelenül nem aggodalmaskodik már, de magabiztos sem lesz, hanem inkább hálás örömmel várakozó. Ezzel a buzdítással kezdjük egyházkerületi közgyűlésünket, amely a mögöttünk álló hatesztendei ciklus utolsó közgyűlése.

Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

Nem szokatlan, mégis hálára indító, hogy ma nem megszokott helyünkön, a Ráday Kollégiumban vagyunk együtt, hanem Kecskeméten, a 450 esztendős fennállását ünneplő kollégiumban. Kecskemét ezt az esztendőt ennek a jubileumnak a jegyében töltötte, több ünnepség és megemlékezés volt már, és köszönjük, hogy egyházkerületünk közössége most így, együtt ebben a formában is köszöntheti a Kollégiumot és adhat hálát Istennek megtartatásáért. A Kollégium 450 esztendeje jelzi számunkra egykori helyzetünket is itt, a Duna mentén, a hódoltságban: jelzi a sziget-létet, amikor csak egy-egy nagyobb mezővárosban, meg a pusztákon és bujdosásban élt Isten népe. Ezek a helyek, Kecskemét, Kőrös, Cegléd, Halas, Tolna és még néhány voltak a 16-17. században azok a megtartó helyek, ahol a templom mellett iskola is, kollégium is állt, ahonnan újra meg újra kirajzott az Istennek szolgálók sora. Ugyanakkor a kollégium itt is jelzi a magunk korát is. Most sem pusztán szép emlékek köré gyűltünk, hanem egy élő és munkálkodó közösség körébe. S amit munkálnak, jelzi megváltozott helyzetünket, a magyar társadalom utóbbi évtizedeinek gyökeres átalakulását, annak feszültségeit és terheit, s ez bennünket útkeresésre ösztökél, és reménnyel is buzdít. A nyugati civilizáció révült magabiztossággal őrli porrá a maga szilárd alapjait, olyan doktriner eltökéltséggel igyekszik felszámolni kultúrájának építőelemeit, amilyet szinte csak az 1950-es években láttunk és hallottunk. A szerzés mámorába rántott ember pedig alig-alig veszi észre, hogy hátát lapogató, kínáltató, ráujjongó cimborái – az önteltség, az önistenítés, az önzés és az énzés – voltaképpen ember-voltából forgatják ki, s teszik alacsony bérért termelő, s megtermelt javait többszörös áron megvásárló üzemi egységgé. A jó, az igaz és a szép – focinyelven szólva – legfeljebb is csak véleményes helyzetekbe kerülhetnek, a szabadság kiüresedik, mert elveszti belső tartalmát. Milyen jó tudni, hogy ebben a legújabb-kori „hódoltságban” vannak helyek, szigetek, kisebb és nagyobb közösségek, ahonnan a Krisztust szolgálók sora indulhat útra. Köszönjük, hogy itt lehetünk, Isten éltesse és tartsa meg a kecskeméti szent eklézsiát és kollégiumát!

A mai napon, szokás szerint, lelkipásztorokat bocsátunk ki és szentelünk a szent szolgálatra. Ez is mindig jel, Isten hűségének a jele, hiszen azt éljük át ilyenkor, hogy az Úr gondoskodik népéről, pásztorokat ad, hogy az evangéliumhirdetés szolgálatában a hit és az ige által vezessék az Ő népét. De tegyük hozzá, felszentelendő lelkipásztoraink maguk is jel, akiknek fényeskedniük kell, mint az égen a csillagoknak. Buzdítjuk és bátorítjuk is őket, hogy soha nem csüggedve, igaz szívvel, jó hűséggel szolgáljanak elhívó Uruknak, egyházunk közösségében.

Mai közgyűlésünk, mint említettem, cikluszáró közgyűlés, melyen röviden igyekszem összefoglalni azokat a lényeges vonatkozásokat, amelyeket jelül állíthatunk magunk elé a következő időszakra nézve is. Igyekszem elkerülni annak nehézkességét, ami ilyen fordulók alkalmával megjelenhet, ti. hogy egyrészt átfogó értékelést kell adni a mögöttünk álló időszakról, s másrészt mindezt úgy kell tennem, hogy magam is jelölt vagyok a következő időszakra nézve. Előbb ezért hadd szóljak röviden a folyamatban levő választásokról. Úgy tapasztalom, hogy egyházkerületünk gyülekezeteinek, lelkipásztorainak, presbitereinek döntő többsége mindeddig világosan érti és érvényesíti, hogy az új tisztségviselők megválasztásával és beállításával nem tiszteket és posztokat, rangokat és címeket osztogatunk, hanem általunk hívunk és állítunk szolgálatba arra alkalmasnak tartott testvéreket. Ha ezt a látást megőrizzük, akkor megtarthatjuk a választás komolyságát és méltóságát is. Sajnos, néhány helyről visszás hangok érkeztek, amelyek azt tükrözik, hogy néhány testvérünk egyáltalán nem érti, mit jelent a szolgálatra való külső elhívás nagy és szent feladata. Hogy ti. (ahogyan hitvallásunk mondja) az egyházban nincs önelhívás (autoklesis), hanem a belső indíttatást, a belső elhívást külső elhívással kell megerősítenie az egyház közösségének. Ezért aztán tiszteletlen hangok és sejtetések is felszínre kerültek, és ez nincsen így jól. De mindez még orvosolható, a legjobb orvosság pedig az alázat és annak mély megélése, hogy akikre Isten tisztséget bíz, azokra súlyos feladatokat és sok erőt igénylő munkát bíz. E helyről is kérem tisztelettel a szavazó presbitériumokat, hogy a választási törvény előírása szerint igyekezzenek a lehető legpontosabban megfelelni a formai feltételeknek is, hiszen a választási eljárás lévén titkos, a formai hibák orvoslását nem teszi minden esetben lehetővé. Kár lenne az elvesztegetett szavazatokért, két okból is. Egyrészt kár lenne, ha puszta formai hiba miatt nem vehetnék azokat figyelembe a választási bizottságok, de másrészt még inkább kár lenne, hogy emiatt nem a teljes közösség venne részt az egész választási folyamatban.

Egyházkerületünk elmúlt időszakát röviden két szóval tudom jellemezni, azzal a megjegyzéssel, hogy ellentmondást jeleznek: gyarapodás és fogyás. E kettőben élünk, mégpedig úgy, hogy a gyarapodás jelei bátorítanak és buzdítanak bennünket, míg a fogyás jelei riasztanak. Olykor egyszerre együtt jelenik meg a kettő, akár egy-egy gyülekezet életében is. Ha az egyházmegyékből érkezett jelentéseket elemezzük, szinte mindenhonnan az a jelzés érkezik, hogy miközben az ún. népmozgalmi adatok némi csökkenést mutatnak (legnagyobb mértékűt a temetések száma, s ez várható is volt), aközben arról számolhatunk be, hogy 16 gyülekezetszervező programunk szép eredményeket és növekvést mutat (ahogy erről a missziói jelentés beszámol), hogy sikerült a szórványgondozás terheit is csökkenteni. Növekedett közoktatási intézményeink száma, némelyik esetében a tanulók száma is ugrásszerűen, s egyre több egyházi fenntartású intézmény működik kerületünkben. Az anyagiak terén is szilárdulás jeleit láthatjuk. (Nem dicsekvésből, hanem hálával mondom, kerületünk a legjobb akadozó egész egyházunkban, olyan helyeken is, ahol a szegénység és a munkanélküliség eleve roppant terhet jelent!) És tele vagyunk tervekkel. Tavasszal arra kértem a gyülekezeteket, hogy röviden jelezzék, milyen anyagi vonzatú terveik vannak a következő néhány évre. Ezek összesítése azt mutatja, hogy egy csapásra egy évi költségvetésünk tízszeresét el tudnánk költeni, annyi a terv, az elképzelés és a szándék. Ez természetesen (hogy fordítsak a szón) nem feledteti velünk, hogy számos okból több helyen erőtlenedés és fogyás mutatkozik. Ez a két ellentétes erő aztán olykor szélsőségekre is ragadtat. Az egyik oldalon megjelenhet a csüggedés és a lemondás, az önelengedés, amikor elfelejtjük Krisztus ígéreteit, olyannyira hogy már nem is aggodalmaskodunk egyáltalán (mert úgymond minek is?!), s nem érdekes, hogy mit mondunk majd, ha számon kérnek bennünket az emberek, sőt már az sem, hogy mit mondunk önmagunknak elhívásunkról, hivatásunkról, szolgálatunkról, forgolódásunkról. A csüggedés, mely a hitetlen aggodalmaskodásból fakad, mindig a hűtlenség előszobája volt. De szól ebben a helyzetben is jóra buzdító ige: ha mi hűtlenkedünk is, Ő hű marad, Ő önmagát meg nem tagadhatja. A másik szélsőség, amikor egy-egy megoldást vagy módszert kiáltunk ki egyetlen üdvözítő útnak (s azért nem aggodalmaskodunk, mert mechanikus elképzeléseink vannak a világról meg az emberről), és mit sem törődve a mások sajátos helyzetével, erőivel, készségével, a magunkét oktrojáljuk másokra, legyen az fast-food keresztyénség vagy éppen mindentől tartózkodó üres tradicionalizmus. Ahogy a csüggedéstől, úgy a projekt-pietizmustól is óvni kell magunkat, mert az egyik halálos kétségbeesés, a másik meddő arrogancia, és ha valaminek, úgy ennek a kettőnek nincs helye az anyaszentegyházban.

Hogy mennyire jól mutatja helyzetünket ez a kettősség, hadd idézzek csak egy-egy szót az esperesi jelentésekből. „Légy erős” – ez a vértesaljai esperes utolsó jelentésének erős és buzdító hangja. Ehelyt hadd köszönjem meg Agyagási István esperes úrnak hűséges szolgálatát, és legfőképpen azt, hogy sok utánajárással, betegségig fáradozva, aztán gyógyulást átélve, nagy önfeláldozással igazi testvéri közösséget formált Vértesalján. „Gyógyulás” – írja jelentésében az északpesti egyházmegye gondnoka, Margit István, s azért ő, mert – mint tudjuk – ez az egyházmegyénk nagy viharokat állott ki, főjegyzője nyugdíjba menvén, esperese eltávozván, míg az új főjegyzőt megválasztották, a gyülekezetek életéről a főgondnok tartott beszámolót. Köszönjük neki is, hogy ezt a szokatlan többlet-terhet is elhordozta. „Köszönöm” – mondja rangidős esperesünk, Simonfi Sándor, aki csaknem három cikluson keresztül vezette a Budapest-északi egyházmegyét, s mondhatjuk nyugodtan, jól és példamutatóan vezette közösségét. Számos elképzelését vette át a kerület is, köszönjünk, hogy megosztotta velünk. „Magasságok és mélységek között hűség, imádság, öröm és hosszútűrés” – írja a baranyai egyházmegye leköszönő esperese és egyúttal kerületünk mostani főjegyzője, Peterdi Dániel. Akár képletesen is érthetjük szavait, a magasságokból, Baranyából járt szolgálni nagy hűséggel a mélységekbe, a Ráday utcába. Többszörös terheket hordozott, többszörösen látta és viselte mind a csüggedésnek, mind a rajongásnak terheit, de imádságban, örömben, szolgálatban mindig hűséges társunk volt. Köszönjük, főjegyző úr, a csendes, megbízható és állhatatos őrállói szolgálatot, köszönjük a kicsik és elesettek bátor képviseletét, köszönjük a jó szót mindenki iránt. S hadd idézzek a többiektől is. „Isten volt őrizőnk” – írja a bács-kiskunsági egyházmegye esperese, Hegedűs Béla. Lehet, hogy nem is tartja számon, de esperes-gondnoki értekezletünk tanúsíthatja, és magam is tudom, hogy a legtöbb konfliktus-helyzetünkben, akár a megyében, akár a kerületben vagy a zsinaton az ő higgadtsága és szilárdsága volt Isten őrző eszköze számunkra. „Építés és épülés” – írja a Budapest-déli egyházmegyéből Illés Dávid. Okkal, hiszen a legtöbb igyekezet és egyúttal a legtöbb sürgetés is építésre, szervezésre, egybetartásra ebben az egyházmegyében mutatkozik. Köszönjük pásztorló igyekezetét, érzékenységét egyházmegyéje egész közösségében. „Remény” – írja a délpesti egyházmegye esperese, Takaró András, aki nem ok nélkül hangoztatja, hogy egyházkerületünkben létszámra, kiterjedésre és szolgálatokra nézve is a legnagyobb egyházmegye esperese, s egyúttal tudja, hogy éppen ezért a legtöbb munka is itt adódik. Köszönjük azt a szinte emberfeletti igyekezetet, ahogyan a gyülekezetek egy irányba tekintő szolgálatát munkálta, felügyelte és segítette. E helyt hadd köszönjem meg külön, hogy egyházmegyéjén túl is vállalta a kárpátaljai testvérek megsegítésének szervezését, hogy a Dunamellékről beérkezett adományok koordinálásában nem kevés idegőrlő kanyaron túl is hűséggel megáll. „Pro rege” – írja a tolnai egyházmegye esperese, Rácz József. Talán ebben az utolsó szóban lehetne egész egyházkerületünk irányultságát összefoglalni. Igen, Tolnában is, ahol a legszorongatóbb a szórvány-helyzet és a lelkészhiány, ahol a legrosszabbak az emberi–környezeti kondíciók, ahol a legkönnyebben törhetne felszínre a csüggedés, ott is mindig a Krisztus zászlójára néznek, és tudják: Őérette fáradozunk, Ővele küzdünk, és az Ő erejével győzedelmeskedünk. Merthogy mi nem olyanok vagyunk, mint az a római hadvezér, akiről Tacitus azt írta: jobban szeretett harcolni, mint győzni. Mi a győztes Bárány zászlója alatt állunk, és az Ő győzelmének, bűntörlő áldozatának és megbékítő kegyelmének gyümölcseit élvezzük.

Itt a helye és az ideje, hogy köszönetet mondjak az elmúlt hat esztendő minden elvégzett munkájáért, fáradozásáért, a terhek hordozásáért és egymás imádságban való hordozásáért és erősítéséért. Köszönöm a püspöki hivatal minden munkatársának áldozatos készségét. Köszönöm az egyházkerületi székház vezetésének, élén az igazgató úrral, a terhek hordozását a továbbépítésben, a gondosságot, minden jó ügy hűséges képviseletét. Köszönöm az egyházkerületi bizottságok és elnökeik fáradhatatlanságát, az olykor kiütköző közömbösséggel való harcot, a pontos jelentéseket, az inspirációkat. Köszönöm az egyházmegyék vezetésének és köztestületeinek munkáját. És amit máskor az elején szoktam mondani, most a végére teszem: köszönöm lelkipásztoraink, presbitereink, hitoktatóink, gyülekezeti munkásaink hűségét azon az őrhelyen, ahova Isten őket állította – az ő helytállásuk nélkül értelmetlen minden fokozatos testület munkája, mi több, érettük kell szolgálnia mindennek.

Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

Így ír a fogyásnak és a gyarapodásnak e különös ellentétről Méliusz Juhász Péter 1565-ben a Sámuel könyvének fordításához írt előszavában: „A világ azt ítéli, hogy magtalan a Krisztus jegyese, csak kevés, elfogyott, majd elvész, immár nem lészen. De bizonyára igen nagy szaporodó, sok fiakat szült az ő Urának és férjének, a Jézus Krisztusnak. Meddő, mert nem esméri e világot… e világgal, a testtel, a bűnnel, az emberi szerzéssel és bálványimádással nem közösült, nem paráználkodott. Azért Istennek igen szaporodó, sok gyermeket, fiakat szül az Istennel a Szentlélek ihletéséből a Krisztus magvába és érdemében az ige és hit által. De meddő, nem szaporodó e világnak, mert nem hált e világgal, nem ismeri a sötétséget, a bűnt, a Béliált; ezért a bűnnek, ördögnek nem szaporodik, emberi szerzést nem szül, nem követ, hanem mint tiszta jegyes világosság, igazság az ő tiszta jegyesével, a Krisztussal, aki élet, világosság, ártatlan Bárány, ezt követi, ezzel egyesül a Krisztus szűz jegyese.” Még e régi megjegyzés is tisztán és világosan mutatja azt, amiről az imént szóltunk. Hogy micsoda szélsőségei vannak ennek a különös dinamikának, a gyarapodásnak és a fogyásnak. Hogy micsoda ijesztő ereje van a fogyásnak, és micsoda csüggedésekbe lehet hullani. És micsoda önáltatásokba tud ragadni a növekvés, ha elfeledkezünk a titokról, amely e jelek és jelenségek mögött van. A titok pedig igen egyszerű. Ha valaki kézbe veszi Kálvin Institutiójának negyedik kötetét, először talán megrémül, hogy miért foglalkozik Kálvin tartalomban és terjedelemben sokkal többet az egyházzal, mint pl. Isten parancsolataival, vagy a kegyelmi megigazítással. De ha belemélyedünk, megértjük, a reformáció nemzedéke éppen azért tár elénk ennyi múlhatatlan igazságot, intést, bátorítást éppen az egyház kapcsán, mert világosan felismerte, ha nem Krisztusra irányul minden törekvésünk, akkor csak emberi szerzésekkel fogunk bíbelődni. A reformáció nemzedékeinek az volt a drámai felismerése, megrendülése, hogy az Istent kereső ember éppen az egyházba ütközött bele, miközben megváltó Urához igyekezett – az ajtó akadály lett, az út tévútra vitt, a szent hajlék lakhatatlan bűntanyává torzult – az anya mostohánál is rosszabbul bánt fiaival – termékeny lett a szerző világ szerint, meddő maradt az Istennek. Nem csoda, hogy abban a korban mindenki, a legjobbak kivétel nélkül mind az egyházzal foglalkoztak. Hogy miért pang az egyház, hogy miért közönyösek az emberek, hogy mit rontott el az egyház, hogy mit kell megjavítani, hogy milyen jövőt vázoljanak fel az egyház számára, hogy mik lennének a legsürgetőbb reformok? – mintha csak mai disputát hallgatnék. A reformáció örök érvényű felismerése azonban az volt, hogy ez így nem lesz jó. Igen, az anyaszentegyház Isten áldott eszköze, mi több, elkülönített, minősített és szent eszköze, hogy a Krisztusban megszerzett üdvösségben megmaradjunk. De ha ez így van, akkor az egyház életének nem önmagára, hanem Krisztusra kell irányulnia. Ha önmagával van elfoglalva, akkor elvéti a dolgot. Ha Krisztusára tekint és hozzá igyekszik – pro rege, akkor minden áldást elnyer. Ha nincs meg benne az igazság áldott igéje, léte üres és hiábavaló. Ha Krisztusnak él és mindig hozzá vezet, akkor, bár ha e világ ítélete szerint meddők vagyunk is és lassan már nem leszünk is, mégis megtapasztaljuk a titkot, hogy az anyaszentegyház gyarapodó, és sok gyermeket szül az Ő Urának. Mert ha Reá tekint, Őt keresi, Őt követi, csak az Ő szerzésének enged, akkor és csak ekkor az Istennél áldott és bő gyümölcsöt hozó. Egészen bizonyosan, igen, igen – mert ami embereknél lehetetlen, az Istennél, és csak Istennél lehetséges.

A 2013. novemberi közgyűlés óta nyugalomba vonult lelkipásztorok:

Tariska Zoltán (Pécel, 2013. november 1.), Tarné dr. Pávich Zsuzsanna (Nagykőrösi Tanítóképző Főiskola), Csuka Tamás (Vác-Alsóváros, 2014. február 1.), Suhai Lajos (Bogyiszló, 2014. április 1.), Tófalvi Éva (Ráday Gyűjtemény, 2014. április 1.), Szabó Tamás (Lakitelek, 2014. április 1.), Végh Tamás (Bp-Fasor, 2014. június 1.), Orbán Kálmánné (Bp-Pestszentimre, 2014. június 1.), Szabó Lászlóné (Pécsvárad, 2014. július 1.), Boruss Mária (Hidas, 2014. július 1.), Szabó Péter (Cece, 2014. szeptember 1.)

Áldott nyugdíjas éveket kívánunk sokat szolgált és megfáradt testvéreinknek!

A 2013. novemberi közgyűlés óta elhunyt lelkipásztorok:

Elhunyt

- súlyos betegségét alázattal hordozva Nyírfás Ágnes (Pécs-Kertváros, 2014. január 23.),

- a Vértesaljai egyházmegye egyik legidősebb lelkésze, a templomépítő Kassai Sándor (Dunaújváros, 2014. március 9.),

- a magyar lelkészi kar egyik legtudósabb, kiváló szelleme, a Magyar Örökség-díjas Hegyi-Füstös István (Bp-Rákosfalva, 2014. április 1.),

- sokak segítője a Zsinati Hivatalban, Ládonyi Klára (zsinati hivatal, 2014. április 2.),

- egyházkerületünk korábbi püspöke, dr. Tóth Károly (Bp-Kálvin tér, 2014. június 16.), róla külön is megemlékezünk,

- a legújabb kori egyháztörténet tudósa, nemzedékek nevelője, dr. Ladányi Sándor teol. professzor (2014. július 12.),

- kerületünk legidősebb lelkipásztora, Hegyaljai György (Bp-Nagyvárad tér 2014. július 21.),

- Krisztus hűséges és alázatos szolgája, Molnár Géza (Iváncsa, 2014. szeptember 19.),

- sokak gyámola és segítője, dr. Nagy Tiborné (Bp-Budahegyvidék, 2014. augusztus 10.),

- az egyik legszerényebb és legkrisztusibb személyiség, Pintér Béla (Gomba, 2014. október 10.

-

Emlékezzünk róluk a boldog feltámadás reménye alatt!