Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

Elnöktársamhoz csatlakozva, nagy szeretettel köszöntök minden régi-új és új alkotótagot, a közegyházi testületek képviselőit, a testvérkerületek püspökeit és főgondnokait, Balog Zoltán miniszter urat, és minden kedves vendégünket.

Közgyűlésünk nagyrészt megváltozott, a száztagú testületünk felerészben újonnan választott képviselőkből áll, de tisztelettel köszöntjük négy egyházmegyénk új espereseit és gondnokait, új zsinati tagjainkat (akik majd délután veszik át megbízólevelüket). Remélem és hiszem, hogy az új tagokat segíteni fogják a régiek, és az újak a régiek mellé állva kezdik a munkát – van mit egymástól tanulni, és lesz miért együtt fáradozni. Korelnök esperesünk csaknem kétszer annyi idős, mint a legfiatalabb. Az ifjak nyilván erősek és gyorsak, az idősek pedig már hordtak terheket. Nagy lehetőség, hogy a tapasztalat és készség találkozzék. Hálás vagyok Istennek, hogy a választások békességben és jó rendben mentek végbe. Köszönöm a jelölteknek – mindnek –, hogy méltósággal és keresztyéni testvériességgel viselték a jelöltséggel járó terheket és feszültségeket, különösen, amikor többes jelölések voltak egy-egy tisztségre.

A kezdő áhítatban az első Thesszalonikai levél 5. részéből olvastam az igét, de egy verset elhagytam. Ez az apostol személyes kérése, amelyet az intések, a záró üdvözlés előtt ír a sor végére: imádkozzatok érettünk! Ha majd egyszer megtalálják Pál levelének eredeti kéziratát, látható lesz – biztos vagyok benne –, hogy ez ott valami szerény betoldásnak mutatkozik. De nem egy késői másolótól, hanem magától Páltól. Csak ott a sor végén, az utasítások, tanácsok, ígéretek és áldások után, magára nézve is kéri, amit általában rendel. Hadd legyen ez a mi állhatatos, szüntelen kérésünk is.

Amikor decemberben közzétették az egyházkerületi választások eredményét, egyik tréfáskedvű barátomtól sms-üzenetet kaptam, mely így szólt: Gratulálok, megbuktál! Először azt hittem, elvétette a címzést (olykor nagy megkönnyebbülés, ha nem választják meg az embert valami tisztségre!). Aztán öt perc múlva érkezett tőle egy újabb sms: Gratulálok, megbuktál, ismételhetsz! Értettem fanyar humorát, amellyel a szolga alázatára emlékeztetett, merthogy a példázat szava szerint valóban haszontalanok vagyunk, ha csak azt tettük, ami kötelességünk volt, ha tettük egyáltalán! (Lukács 17,10.) De az ismétlés helyett mégis inkább a folytatás kegyelmét választanám, s erre is hívom egyházkerületünk egész közösségét – s így kérem: imádkozzatok érettünk!

Imádkozzatok érettünk!

– folytatni az evangélium hirdetését, az arra való felkészítést, az abban való megállást és megerősítést, és minden munkánkat annak alárendelni. Ha beszélünk és döntünk szabályokról, pénzről, intézményekről, tervekről – csak ezért tegyük. Azért kegyelem, hogy hirdethetjük az evangéliumot, mert ezzel Isten a legtöbbet – de hadd mondjam így, az egyetlent – bízza ránk, ami hitet ébreszt. Isten az evangéliumban mondja ki teljesen önmagát. A reménység kegyelme ez ma is, amikor őrült dzsihádizmus és cinikus blaszfémizmus között őrlődik a gyökereitől elszakadt világ, amikor indokolhatatlan önbíráskodások és elfogadhatatlan méltóság-taposások között tántorog a magát szabadnak gondoló ember, amikor révült önhittség és pusztító kétségbeesés örvénye ránt alá. Hogy az első világháború egyik túlélő hősére, Carl Schmittre utaljak: lassan csak ellenség lesz, meg barát – ekként: vagy ellenség, vagy barát. Mi azonban az evangélium által ismerünk egy másik dimenziót is: testvér! Nagy kegyelem, hogy Isten az élet beszédét bízta ránk, törékeny cserépedényekre.

Imádkozzatok érettünk!

– folytatni a megkezdett gyülekezetépítést. Ez azért kegyelem, mert más a vető, és más az arató. Igen, ez a szent munka nemzedékekre megy vissza, sőt titokzatos módon a világ kezdetéig – és annak a végéig tart, ahogyan Krisztus, igéje és Szentlelke által kiváltképpen való népet gyűjt egybe magának. Kiváltság ebben a szolgálatban állni, és minden dolgunkat, erőnket erre irányítani. Kötelességünk – mert lehetőségünk – gyülekezeti munkásokat képezni, a presbiteri munkát megerősíteni, a szétszórtságban élő testvéreinket gondozni, s ehhez akár új szerkezeteket felállítani (erre tesz javaslatot a Baranyai Egyházmegye), új gyülekezeteket szervezni (köszönet a missziói bizottság eddigi állhatatos munkájának), a fáradt lelkipásztorok testi-lelki megfrissülését elősegíteni (köszönet a Budapest-Északi Egyházmegye szombat-féléves rendszerének – ezt átvettük és továbbvisszük), és a legfőbb törvényhozásunkban, a Zsinaton bölcsen mindent ebbe az irányba fordítani.

Imádkozzatok érettünk!

– folytatni egyházunk egységének munkálását, testvérgyülekezeti kapcsolatokban, a generális konventen, az egységes magyar református egyházban, a közös képviseletben, az egymás terhe hordozásában. Ez azért kegyelem, mert mindig több és több áldást vettünk a testvéri közösségből, még akkor is, ha annak nyomorúságaiból és terheiből olykor, s látszatra elviselhetetlenül sokat kellett hordoznunk, de mindig többet kaptunk a testvéri közösségből, mint a fenségeskedő vagy finnyás elkülönülésből. Az egység, és csak az egység ereje nyithatja meg számunkra a jövőt, amit éppen a megosztás démona rejt el előlünk.

Imádkozzatok érettünk!

– folytatni az episzkopé szolgálatát. Kegyelem ez is, még ha nehéz kegyelem is. Megóvni közösségeinket, meg önmagunkat is attól, hogy ez a szolgálat önkényeskedéssé, klerikális pózolássá, hatalmaskodássá, rövidlátó egyházpolitikai játékká, drukkerkedéssé (hajrá DVTK!, hajrá DVSC!, hajrá ETO!, hajrá Fradi! – de nekünk csak egy csapatunk van!), a keresztyén öröm ostoba kiüresítésévé legyen – hanem igyekezni, hogy mindenek ékesen és jó rendben történjenek, hogy minden dolgunk szeretetben menjen végbe, – imádkozzatok érettünk!

Imádkozzatok érettünk!

– alázattal elkérni a látásokat, nehogy a vízió projekt-pietizmussá fajuljon, nehogy az eljövendő világ erőitől elfordulva hatékonyság-bálványokat kezdjünk imádni, nehogy a rend helyett beérjük rendeletgyártással. Nagy kegyelem, ha láthatjuk: Krisztus a jövő a Lélek erejében! Különösen ma, amikor a technokrácia és a bürokrácia hatalmas ereje sarokba szorítani igyekszik a szellem világát. Az egyik hatékonysággal kecsegtet, gyors eredményekkel igéz, a másik elkobozza legszebb szavainkat, hogy önmaga puszta létét igazolhassa. Problémát gyárt, amit, persze, csak ő maga tud megoldani. Igen, kell minden, ami hatékony, s kell minden, ami sorba rakja dolgainkat, de lélek nélkül csak formai jegyei maradnak keresztyénségünknek, sőt látjuk, annak kísértéseit, hogy olykor már azok sem kellenek. Fáradozni az élő egyházért, újítani, eleveníteni, megpróbálni és megtartani – imádkozzatok érettünk!

Imádkozzatok érettünk!

– folytatni az egyház prófétai szolgálatát. Erre könnyedén azt szoktuk mondani, ez nekünk eleve megy, nevünkből vett szent kötelességünk (csak aztán el ne vétsük a régi szabályt, hogy pro-testálni előbb valami mellett, valamiért – és az csak Krisztus üdvözítő igazsága lehet! –, s csak aztán, ha szükséges, kell valami ellen). Most mégis azt mondom: ez is nagy kegyelem. Pár napja egyik lelkésztársam megintett, amikor felhívta a figyelmemet arra, hogy mennyire elhanyagoltuk a prófétai és apostoli értelemben vett közbenjáró imádságot, például, a királyokért, vagyis a felsőbbségért. A Példabeszédek könyve azt mondja: (Péld 21,1) Pál pedig azt mondja: tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások, minden emberekért, Ez a mi prófétai szolgálatunk kezdete és gyökere, mert amikor elöljáróinkért imádkozunk, éppen nem nekik, hanem a felséges Úr előtt hódolunk. Akkor éppen nem a hatalmasok igényei előtt hajbókolunk, vagy a magunk igényeiért cselezgetünk, hanem a mennyei Atyát kérjük szent akarata betöltésére. Éppen nem stréberkedünk, hanem Isten szabad szolgáiként esedezünk. S ha így imádkozunk, emlékeztetünk is arra, van az embernél fenségesebb és nagyobb. Ha így imádkozunk, jogunk van emlékeztetni a békességre, igazságosságra, jogunk van emlékeztetni e világ isteni jó rendjére, a felsőbbség kötelességére.

Imádkozzatok érettünk!

– folytatni az egyház papi szolgálatát, közbenjárásunkat elesettekért, üldözött keresztyénekért, nincstelenekért, megfáradtakért, jó és igaz ügyekért, elűzve a fáradtság, restség, a mellőzöttségérzet, közömbösség és közönyösség démonait.

Imádkozzatok érettünk!

– harcolni – mint Krisztus örököstársai – bűn és ördög ellen, szabad lelkiismeretből, s remélni meg nem csüggedve Krisztus országában, sosem feledve, hogy a keresztyének igaz dicsősége nem e világból való (vera Christianorum gloria extra mundum est) – imádkozzatok érettünk is.