A te hited megtartott téged

Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

Legutóbbi alakuló közgyűlésünk óta megalakult zsinatunk is, közismert választási eredményekkel. Sok áldást és erőt kívánunk zsinatunk vezetésének, a zsinati bizottságoknak, minden zsinati tagnak, hogy az előttünk álló időben bölcsen és felelősen kormányozhassuk egész egyházunkat, s hozhassunk olyan döntéseket, kezdeményezhessünk olyan változásokat, amelyek itt a mi kerületünkben is előrébb viszik Isten országának ügyét. A zsinati választásokról mindmáig sokféle kérdést kaptam és kapok, elsősorban is arról, hogy mi a magyarázata annak, hogy egyházkerületünk ebben a ciklusban nem képviselteti magát zsinatunk legfőbb vezetésében. Erre mindegyre ugyanazt tudom válaszolni: bölcsen döntött a zsinat, s mi igazán örvendünk, hogy sok-sok erőnk és időnk szabadult fel arra, hogy kerületünkben még jobban munkáljuk az egyházépítést és a testvéri közösséget.

Ebben az évben azonban lesz még egy igen fontos zsinatunk, május 22-én, Debrecenben az ún. Alkotmányozó Zsinat. Ennek előkészületeiről a korábbi években is már sokszor szóltam, s igyekeztem közgyűlésünket is teljes körűen tájékoztatni. Egy nagy félreértést mindenképpen szükséges tisztázni, hogy azon örömünk, hogy májusban a Kárpát-medence reformátusai közös egyházalkotmányt fogadnak el, félre ne csússzon, mert talán hamis képzeteket kapcsolunk ehhez a nagyszerű tényhez. Már egyházi sajtónkban is jelentek meg olyan megnyilatkozások, melyek szerint május 22-én újraegyesülés menne végbe. Ez nem teljesen felel meg a valóságnak, már csak azért sem, mert a Magyarországi Református Egyház Trianon után soha nem mondotta ki a szétszakított egyháztestek különválását, hanem megpróbált a nemzeti határok között élve testvéri kapcsolatot tartani. Amikor néhány éve a Generális Konvent éppen Budapesten ülésezett, az egyházjogászok bemutatták, hogy bár törvénykönyveink sok ponton eltérnek, mégis meglepően nagy a hasonlóság, különösen az alapvető alkotmányi kérdésekben. Amit Debrecenben a Generális Zsinat küldöttei kimondanak majd, az sokkal inkább a testvéri egység alkotmányos keretek közötti megerősítése lesz, mintsem olyan egyházak egyesülése, melyek eddig jószerével semmit sem tudhattak egymásról, s most valami különös gondolattól vezérelve egyesülnek. Ezt támasztja alá, hogy a hitvallási alapok, egyházszervezetünk, az egyháztagsági kritériumok, az egyházi szolgák alkalmazásának rendje, az istentiszteleti rend fő vonalai mind-mind azonosak. Ezzel a megjegyzéssel éppen nem az örömet akarom kisebbíteni, hanem inkább erősíteni szeretném azt, és szívből kívánom magam is, hogy ez a közös egyházalkotmány a későbbiekben ne csak a törvényhozást, hanem még inkább a liturgiát, a lelkészképzést, az egymással való szolidaritást, és egész református egyházunk identitását erősítse.

A Generális Konvent napján tartandó ünnepség szervezése többekben bizonytalanságot hagyott, hiszen eredetileg többnapos rendezvényről lett volna szó, de most egy napba sűrűsödik minden. Ugyanakkor a részvételről számos tájékoztató anyag érkezett, s feltehetően református módon fogjuk ezt is megoldani, vagyis ki-ki magának áll és esik. E helyről is buzdítok mindenkit a részvételre, akár úgy is, hogy csoportok indulnak útnak, akár úgy is, hogy ki-ki egyenként megy Debrecenbe. A lényeg, hogy ott legyünk.

Mai közgyűlésünk szokás szerint egyházkerületünk intézményeinek jelentéseit és gazdálkodását fogja megtárgyalni. Miután az anyagokat mindenki idejében megkapta, a tárgyalást és a döntéshozatalt nem hátráltathatja, hogy küldöttek esetleg most veszik kézbe a jelentéseket. Köszönöm intézményeink vezetőinek, hogy mind a jelentéseket, mind a gazdálkodással kapcsolatos beszámolókat idejében megküldték. Kérem közgyűlésünk tagjait, hogy a megszokott rendben tárgyaljunk mindent, és csak azt bocsássuk vitára, ami valóban meghatározó jelentőségű. Amit ma áttekinthetünk, bizonyos értelemben kitekintést is enged – mutatis mutandis – valamennyi, egyházkerületünkben működő intézményünkre is. Elsősorban arra gondolok, hogy közoktatási és szociális intézményeink súlyosbodó gondokkal küszködnek, mozgásterük egyre jobban szűkül – legalábbis anyagilag, miközben munkájukra egyre nagyobb igény mutatkozik. A tények azt mutatják, hogy az intézmények igyekszenek nagy-nagy felelősséggel gazdálkodni, de egyre inkább rászorulnának olyan forrásokra is, amelyek elsősorban a fejlesztésekben nyújthatnának segítséget. A beszámolók még az anyagi nehézségek ellenére is nagy reménységre adnak okot. Iskoláink színvonala lassan, de fokozatosan emelkedik, a szociális intézmények szakmai munkája egyre alaposabb, ezért hát igyekeznünk kell minden szükségükben erőnk szerint segíteni őket. A nemrégiben bekövetkezett kormányváltás nem sok reménységet hoz a számukra, hiszen a nagy nehezen összetoldozott új kormánnyal valójában egy süllyedő vezetés reménytelenségbe sodró és megbukott politikájának a prolongálásáról van szó, s ma már tudjuk, hogy a korábbi kormányzat irányvonalához képest semmiféle változásra nem számíthatunk, de arra igen, hogy a gazdasági válságra való hivatkozással éppen a legkisebb érdekérvényesítő erővel bíró társadalmi rétegektől és intézményektől fogják megvonni azt a keveset is, ami van. Azok a megszorítások, amelyeket hamarosan a törvényhozás elé bocsátanak, az időseket, a gyermekeket és a nagycsaládosokat fogják a leginkább érinteni. Közben aki teheti, hordja ki az országból eddig ide befektetett pénzét, a munkanélküliség negatív rekordot dönt, egyre kevesebben találnak munkát, egyre kiterjedtebb országunkban a süllyedés és a pangás. S egyre inkább nő a harag és az erőszakra való hajlandóság. A kétségbeesés, a jogos panaszok, a tiltakozás mellett szüntelen – de nem csodamód – mindig felsarjadnak a hőbörgők és provokátorok, olykor egyházunk peremén is. Legyenek csak Kálvin szavai irányadók ebben a nehéz helyzetben is, aki ezt mondja a polgári felsőbbség vétkeiről: „Az emberek ugyan semmiképpen nem láthatják Isten szolgájának a kormányzatot, ha az nem atyja a hazának, nem pásztora a népnek, nem őre a békének, nem védője az igazságnak, nem bosszúállója az ártatlanságnak, hanem a kormányzók tunyán kéjelegnek, a maguk hasznára árucikké silányítják a jogot, az igazságot, a kiváltságot, a felhatalmazást, a szegény alrendből kipréselik az utolsó fillért is, rabolnak, latorságot művelnek. Ha ezeket tapasztaljuk, senkit sem tudunk meggyőzni arról, hogy tisztelje a polgári felsőbbséget. Minket azonban az ige alázatosságra és béketűrésre utasít, tudván, hogy Isten majd az ő szolgái közül támaszt bosszúállókat, hogy megtorlást vegyenek a bűnös uralkodásért, és hogy az igazságtalan módon elnyomott népet a nyomorult balsorsból kiemeljék.” (Inst 4.) Egyházunk sincs könnyű helyzetben, hiszen ha szóvá tesszük a mély társadalmi igazságtalanságokat, azzal még csak mindenki által ismert és tudott tényeket sorolunk fel. Viszont azt látjuk, hogy ez a mély morális és szellemi krízis egyáltalán nem nyitja fel az embereket a transzcendens fogékonyság felé. Hiába vizionálták sokan még ősszel, hogy hamarosan megtelnek a templomok. A válságnak – amely elsősorban lelki-morális válság – van olyan fajtája is, amely inkább megkeményíti az embereket, mintsem Isten felé fordítaná őket. Most – úgy látom – ilyen válságban élünk. A válság csak a nyomorúságunkat tudja megmutatni, az evangélium fordít Istenhez – másképpen ma sem lehet prédikálnunk. Ezért is tartom szükségesnek, hogy egyházunk, s legfőképpen gyülekezeteink megkeressék és meg is találják annak módját, hogy a bizonytalan helyzetbe került családokon és időseken segíteni tudjanak. Ennek legegyszerűbb és leghatékonyabb módja a közvetlen segítségnyújtás, tehát a támogató segítség nyújtása azoknak, akik gyülekezeteinkben kerültek nehéz helyzetbe. Három-négy család bármikor segítséget tud adni egy-egy nehéz helyzetbe került családnak. A helyzetüket mi sem oldhatjuk meg, de látunk kell az egyik legnagyobb veszélyt, hogy az emberek izolálódnak, elveszítik közösségeiket, teljességgel magukra maradnak. E helyről is kérek mindenkit, hogy ki-ki a maga gyülekezetében és körében keresse a módját az ige betöltésének: tegyünk jót mindenekkel, kiváltképpen hitünknek cselédeivel.

Nemrégiben az egyik egyházi iskolát, a szarvasi evangélikus iskolát csúnya provokáció érte. Ma Magyarországon némelyek, kik jogvédőnek tüntetik fel magukat, nem átallnak álruhás provokátorokat felfogadni, rejtett kamerás felvételeket készíteni, csakhogy bizonyítva lássák azon rögeszméjüket, miszerint országunkban vannak olyan intézmények, így pl. az egyházi iskolák is, ahol diszkriminálják az állampolgárokat. Miközben együtt érzünk az evangélikus testvérekkel, csak reményemet tudom kifejezni, hogy amennyiben lehetséges, meg tudjuk magunkat védeni az efféle provokációktól. Kérek minden intézményvezetőt és intézményeink valamennyi munkását, őrizzék meg higgadtságukat és méltóságukat ilyen helyzetekben.

Az elmúlt zsinati elnökségi tanácson kézhez kaptuk egyházunk 2008. évi életének néhány adatát. Ezek egyrészt a népmozgalmi adatokat, másrészt egyházunk gazdálkodásának tényeit összesítik. Ha nem mutatna egyházunk élete lassú süllyedést – ezen elsősorban a keresztelések és konfirmálások számának csökkenését értem –, felhőtlen örömmel számolnék be arról, hogy az anyagiak terén egyházkerületünk messze megelőzi a többi kerületet. Nem az összesített bevételekre értem ezt, hanem arra, amire a jövőnket alapoznunk kell, ez pedig nem más, mint egyháztagjaink közvetlen adományai. A dunamelléki gyülekezetek áldozatkészsége mind az országos átlagot, mind a többi kerület gyülekezeteinek adakozó kedvét meghaladja. Természetesen azt is el kell mondanunk, hogy még ez is messze van az ideálistól, de mindenképpen jelzi azt az irányt, hogy a következő évtizedekben egyházunk mire is alapozhat igazán. Köszönöm mindazok jó munkáját, állhatatosságát, akik gyülekezeteink körében is tudatosítják, hogy az onnan érkező adományok jelentik az egyetlenegy szilárd anyagi bázist. Ehhez rögtön hozzá kell kapcsolnom azt is, hogy ennek ára is van. Persze, nem új nóta, hanem mindegyre ismétlődő és egyre gyakrabban megismétlődő probléma, hogy egyháztagjaink fokozódó spirituális és szellemi igényessége több helyen ütközik a gyülekezetek lelki és szellemi restségével és igénytelenségével, s ez a legfájóbb módon a lelkipásztorok szolgálatával kapcsolatos vitákban robban ki. Már korábban is többször szóltam arról, s most az utóbbi idők néhány vitája nyomán újra meg kell erősítenem, hogy amikor a lelkipásztori szolgálat minőségével kapcsolatban panasz támad, az nem orvosolható azzal, hogy a lelkipásztor elűzi az elégedetlenkedőket, vagy kiszorítja őket a gyülekezet peremére, vagy kellemetlen áskálódóknak, olykor meg az ördög követőinek titulálja őket. Ravasz László mondotta az 1950-es években: az egyház olyan, mint az élő igehirdetés és a lelki munka. Azt hiszem, ez 2009-ben még inkább igaz. Kérem tehát tisztelettel a lelkipásztorokat, presbitereket, gyülekezeti munkásokat, figyeljenek oda ezekre a felvetésekre, s ne intézzék el hivatali arroganciával vagy egyszerű kiátkozással. Azt is szeretném újra megfogalmazni, hogy ugyanakkor nem szükséges, sőt veszélyes is mindenféle igénynek elébe menni, és azoknak gyülekezeteinkben terepet adni – az istentiszteleti közösséget szórakoztatóipari egységgé zülleszteni. A legnehezebb dolog a mai világban világosan és tisztán képviselni identitásunkat úgy, hogy az egyúttal vonzó is legyen. De talán éppen a Kálvin-év segíteni fog bennünket ebben. Itt örömmel számolok be arról, hogy márciusban Debrecenben egy szép kiállítás és könyvbemutató keretében megkezdődött a Kálvin-év. Csak egyet sajnáltam, hogy ezen a szép márciusi napon a debreceni oratóriumban, vagyis imateremben nem tudtunk istentiszteletet tartani. Kálvin sok mindenben szigorú mértéket szabott és mindig mértékletességre intett, de talán az ő emlékére indított ünnepségsorozatot jó lett volna istentisztelettel kezdeni. Ezt talán ő sem ellenezte volna. Ezúton jelzem, hogy kerületünk is kiveszi részét az ünnepségekből: emlékplakettet adunk ki, anyagilag támogatjuk egy olyan kötet megjelenését, amelyben egy nemzetközi konferencia előadásai jelennek meg Kálvin közép-európai jelentőségéről, ősszel pedig Budapesten és Kecskeméten nyílik Kálvin-kiállítás, mindkettő egyházkerületi segítséggel. Nemrégiben Kálvin-olvasókör alakult néhány lelkész részvételével, ezek anyagai hamarosan hozzáférhetők lesznek. S persze sok-sok rendezvény és más esemény is lesz, ezekről kellő időben tájékoztatást fogunk adni.

Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

Jelentésem hátralévő részében csak röviden térek ki néhány fontos ügyre. Először is szeretnék beszámolni arról, hogy a Hittudományi Kar és a Pápai Teológia bevonásával a Dunamelléki és a Dunántúli Egyházkerület közösen változtatni fog a lelkészképesítő vizsgák rendjén. Erre már történtek előkészületek a két évvel ezelőtt Pápán tartott Coeutuson, de aztán valahogy megállt az ügy. Úgy határoztunk, hogy a Hittudományi Kari záróvizsga letétele és a lelkészképesítő vizsga közé határvonalat húzunk, s ennek folyományaként a lelkészképesítő vizsgák ősszel lesznek közösen a dunántúliakkal, ahol a bizottság már nem annyira az akadémiai tudományosságot, mint inkább a lelkipásztorságra való felkészültséget és alkalmasságot vizsgálja majd.

Egyetemünkről mind a főiskolai, mind a hittudományi kari jelentések részletesen szólnak, ezeket nem akarom semmivel sem megtoldani, csupán azt a megjegyzést fűzöm hozzájuk, hogy tavaly egész évben igen keményen küzdöttünk azért, hogy egyetemünk ne kerüljön ebbe a mostani igen súlyos vezetési válságba, de érveink a zsinaton nem találtak meghallgatásra, s így amit már tavaly nyáron több vitában kifejtettem, az most szomorú valósággá lett. Imádkozzunk azért, hogy egyetemünk minél előbb megtalálja a kiutat ebből a szorongató helyzetből, már csak azért is, mert a jelenlegi kormányzati politika eltökéltnek mutatkozik abban, hogy az olyan típusú felsőoktatási intézményeket, mint a mi egyetemünk is, kiviszi a peremre, és a finanszírozásra rendelkezésre álló pénzt a kormányzati ideológia kedvenceinek juttatja. Ilyen helyzetben az együttgondolkodás és az egyetem vezetésének megszilárdítása – mi több, egyszerű biztosítása – elemi kérdés.

Szíves szóval hozom közgyűlésünk elé Szénási László tahi lelkipásztor korábbi javaslatát, hogy ugyanis egyházkerületünk állítson fel olyan etikai bizottságot, amely a fegyelmi ügyeket megelőzendő, a problémákat orvosolandó el tud járni bizonyos esetekben. Most, hogy kerületünk teljes egészében megalakult, lesz arra mód, hogy ezt a kérdést elővegyük, s remélem, a következő közgyűlésünkre konkrét javaslatot tudunk hozni és konkrét személyeket is tudunk e bizottságba javasolni. Mindehhez azt kívánom hozzáfűzni, hogy ezt a javaslatot a zsinatra is továbbítottuk, de még arra sem kaptunk jelzést, hogy kézhez vették volna levelünket. Így vagyunk előző közgyűlésünk azon határozatával is, miszerint kértük a zsinatot egy múltfeltáró bizottság felállítására. Hogy ezen határozatunkat elküldöttük, az biztos, legalábbis postakönyvünk szerint. De hogy a legutóbbi zsinaton a múltfeltárást úgy tárták elénk, mint a zsinat elnökének egyszemélyi kezdeményezését, az is biztos. Ami azért csodálatos, mert az elmúlt év végén tartott zsinati tanácsi ülésen még kifejezetten azt óhajtotta zsinatunk elnöke, hogy kerüljenek bíróság elé azok, akik a múltfeltárással foglalkoznak. Csodálatosnak tartjuk ezt a fordulatot, s reméljük, nem puszta PR-fogásról van szó, hanem komoly eltökéltségről. A magunk részéről készek vagyunk ebben kellő komolysággal részt venni.

Örömmel számolok be arról, hogy hétfőn ünnepélyesen felavattuk kerületünk galyatetői konferencia- telepét, s reményeink szerint ez is szolgálni fogja lelki-testi épülésünket. E helyről is gratulálunk minden jubilánsnak, több gyülekezetnek, ahol kerek évfordulót ünnepelnek, valamint a Lónyay utcai Református Gimnáziumnak, amely most ünnepli alapításának 150. évfordulóját. Igen sajnálom, hogy sem én, sem a fenntartó egyházmegye képviselete nem tudott részt venni az ünnepségen. Így hát most utólag hozom szóba, amiről ott nem volt szó, hogy a gyönyörű Lónyay utcai épületet, amelynek visszaszerzéséért Hegedűs püspök úr annyit harcolt, annak idején igen nehéz, háborús körülmények között, a budapesti egyházmegye esperese, Szabó Imre építtette. Csak azért, mert a püspök és a fenntartó egyházmegyét képviselő esperes nem tudott részt venni a mostani ünnepségen, nem kellett volna ezt elhallgatni.

Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

A mai ige a vérfolyásos asszony meggyógyításának történetéről számol be. Arról az asszonyról beszél, aki hosszú ideje, tizenkét év óta súlyos betegségben sok orvostól szenvedett, minden vagyonát magára költötte, és semmit sem javult, sőt inkább rosszabbul lett. Mindenféle allegorizálás nélkül mondhatjuk, mintha egyházunkról szólna a történet. Sok ideje tart a bajunk, sok orvostól – sok okostól és okoskodótól, betegségünk megannyi vámszedőjétől – szenvedünk, s minden vagyonunkat magunkra költjük, hátha javul a helyzetünk, de talán inkább fokról-fokra rosszabbodik. Kálvin csodálatosan magyarázza az asszony meggyógyulásának történetét, különösen azt a részt, amikor Jézus így szól hozzá: „a te hited megtartott téged”. Hogy mi ez a hit, melyet Krisztus dicséretre méltat, azt nem abból a mozdulatból értjük meg, ahogyan ez az asszony kinyújtja a kezét Krisztus után. Hanem csak abból, hogy „Isten jóságosan és kegyesen bánik az övéivel, annyira, hogy az ő tökéletlen és gyenge hitük is kedves előtte, nem tulajdonítván nékik hibájukat és fogyatkozásaikat, melyekkel be vannak hálózva.” Lehet, hogy az asszony mozdulata meggondolatlan és zavarodott, de lehet, hogy azoknak van igazuk, akik azt mondják, hogy ezt a Szentlélek sugallta neki, mégis „megdönthetetlen marad az a szabály, hogy az egyesekre vonatkozó példák miatt hitünknek nem szabad ide-oda ingadoznia, hanem teljesen az Isten igéjéhez kell ragaszkodnia.” Lehet, hogy a mi hitünk gyenge és tökéletlen, sőt olykor tele vagyunk kapkodással, de az bizonyos, hogy egyházunk gyógyulása, jobbulása, megerősödése csak abban az isteni jóságban és kegyelemben mehet végbe, ahogyan ő – Kálvin szavával szólva – az övéivel bánik. Ajánljuk hát magunkat mi, gyógyulásra váró reformátusok ebbe az isteni kegyelembe, hogy hitünk még erősebb legyen, s magunk is boldog átélői lehessünk annak, milyen áldásokkal jár Jézust követni, benne bízni, s általa mindent megnyerni.

Beszámolómat emlékezéssel zárom. Legutóbbi közgyűlésünk napján kaptuk a hírt, hogy elhunyt Nagy-György Jenő és Borsos Péter nyugdíjas lelkipásztor testvérünk. Ma tehát róluk is emlékezünk. Nemrégiben búcsúztunk Hittudományi Karunk kiváló professzorától, dr. Tóth Kálmántól, aki 92 évesen ment el minden élők útján. Tanítványai, tisztelői sokasága vette körül gyászoló gyermekeit és unokáit, s kértük együtt a boldog feltámadás reményének vigasztalását. Félévszázados tanítói pályája, hűsége, állhatatossága a legnehezebb időkben adott erőt és eltökéltséget a lelkésznemzedékek számára. Szomorú szívvel emlékezünk Vass Dezsőre, Baki Ilona lelkipásztor testvérünk elhunyt férjére, aki 20 esztendeig hordozta súlyos betegségét. Lelkipásztor hitvesének hű társa, elkötelezett református értelmiségi volt, tudtán kívül is sok-sok lelkipásztor vigasztaló barátja. Hordozzuk imádságban Vassné Baki Ilona testvérünket, álljunk mellé gyászában, erősítsük őt Isten szeretetében!