Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

Engedtessék meg, hogy visszatérjek a Bibliaolvasó Kalauz egyik korábbi igéjére és azt olvassam most fel, Pál apostolnak a Galatákhoz írott leveléből a 4. rész 19-20. verséből. „Gyermekeim! Kiket ismét fájdalommal szülök, mígnem kiábrázolódik bennetek Krisztus. Szeretnék pedig most köztetek jelen lenni, és változtatni a hangomon, mert bizonytalanságban vagyok felőletek”.

Óvjon meg a Szentháromság Isten attól, hogy bármiben is, a munkájában, személyiségében Pál apostolhoz merészeljem magamat hasonlítani, ám az itt leírt ige arra kényszerít, hogy ennek a fényében kezdjem meg mostani püspöki jelentésemet. Az igéről tudjuk, hogy nehéz helyzetben írta az apostol ezeket a szavakat, annak a galata gyülekezetnek, amely az ő prédikálásra tért meg Krisztushoz, indult el az üdvösség útján, majd a befurakodott atyafiak miatt letért erről az útról. Zsákutcába jutott, és elveszíteni látszott a kegyelmet, azt a kegyelmet, magát Jézus Krisztust, aki kapcsán Pál a Római levélben azt írja: ha Isten nektek ajándékozta Krisztust, mi módon ne ajándékozna ővele együtt mindent nektek. A galaták éppen a „mindent” veszítik el. De különös ez a hang, hiszen az apostol amúgy igen keményen beszél a Galata levélben. Azt mondja: átok mindenki, aki más evangéliumot hirdet, legyen az Isten angyala, sőt – mondja – legyek én magam is, ha mást hirdetek nektek, mint amit hirdettem, és amire megtértetek. Bolondoknak nevezi a galatákat, megbabonázottaknak, megigézetteknek. Úgy beszél, mint ahogy a kétségbeesett szülő olykor kemény dolgokat vág a gyermeke fejéhez, ha az bajban van. Ahogyan az ötéves gyermeket, aki a százas szeget éppen be akarja dugni a konnektorba, nem íratjuk be fizikaórára, hogy megtanítsuk neki a 220 volt és a 16 amper titkát, hanem egy gyors mozdulattal ellökjük. A gyermek sírni fog, mert nem érti ezt a heves mozdulatot, de majd egyszer megérti. Itt azonban hangot vált az apostol, és édesanyaként szól. A szakaszt úgy lehetne legjobban visszaadni: gyermekeim, akikkel újra vajúdok... Nem általában a szülés szavát használja az apostol, hanem vajúdásról beszél, a szülés legfájdalmasabb, legrettenetesebb pillanatairól. Ő szülte a galatákat, és most újra kell őket szülnie; aggódik értük, bizonytalanságban van felőlük, ő maga sem tudja, hogy lesz-e a szavainak, az intésének, a figyelmeztetésének foganatja. Vajon újra életre támad a galata gyülekezet, vagy elindul a törvényeskedésnek, az ember alkotta találmányoknak, a magakelletésnek, az önmegvalósításnak, az önközpontúságnak, az énbálványozásnak az útján? Ezekből sorolhatnék jó néhányat, bőséges a kínálat. Mivel mi önmagunk kortársai vagyunk, nem mondhatjuk, hogy izoláltan élünk, valami elzárt közösségben; ellenkezőleg, számtalan kísértés, próbatétel és nyomorúság ér bennünket. Gyermekeim, bizonytalanságban vagyok felőletek, mondom dunamelléki püspökként. Bizonytalanságban vagyok a Dunamelléki Egyházkerület közösségével kapcsolatban, magamat is beleértve. Jó hát az apostol szavát meghallani, ezekből erőket venni, és ezzel a szülői szeretettel lenni egymás iránt, és ha kell, egymást vajúdva újra szülni a Krisztus szeretetére. Bátorítsuk és buzdítsuk így egymást mostani közgyűlésünkön!

Most néhány rövid mondatot szeretnék szólni a mögöttünk álló időszakról, egyúttal határozati javaslatokat is fogok majd ezek során előterjeszteni. Ha nem is abszolút sorrendben, de úgy mondom a mondandómat, ahogy a határozati javaslatok szólnak.

Ez esztendő januárja végén a Ráday Kollégium internátusi része leégett. Bár kívül állnak a betonfalak, mindannyian tudjuk, hogy belül az épület megsemmisült, bontanunk kell, és új kollégiumot kell építeni. Erről már adtunk jelentést a korábban tartott egyházkerületi tanácsülésen, és e helyt szeretnék köszönetet mondani az egyházi médiának, első helyen is a Parókia Portálnak és a reformatus.hu-nak, hogy igen alaposan és részletesen tudósítottak, tájékoztattak mind a rettenetes eseményről, mind az azt követő fejleményekről. Most köszönetet szeretnék mondani azoknak is, gyülekezeteinknek határon innen és határon túl, élükön a dunamelléki gyülekezetekkel, az egyházmegyékkel, egyházmegyéink espereseivel, továbbá a testvéregyházaknak, és sok-sok magán személynek, és Magyarország Kormányának, mindenekelőtt Orbán Viktor miniszterelnök úrnak, akik a kiégett Ráday Kollégium újraépítésére felajánlást tettek, és azóta is tevőlegesen támogatják azt. Ami még idetartozik, hogy a kárt vallott diákok kártalanítása, kollégiumi elhelyezése, életük újraindítása, a szükséges kellékekkel való felszerelése megtörtént itt, a Ráday utcában. A Hittudományi Kar oktatóhelyiségeit sikerült használható állapotba hozni, és a dísztermet is, mert ezt a termet is belepte a füst és a korom. Hosszú és nehéz munkák után sikerült olyan állapotokat teremteni, hogy együtt lehetünk. Ezért illesse köszönet egyházkerületünk főgondnokát, Veres Sándort, aki a tűz éjszakájától kezdve mind a mai napig fáradhatatlanul munkálkodik azon, hogy a károkat elhárítsuk, és megkezdhessük az újraépítést. Rengeteg tárgyalás, tervezés, munka van ebben. Vele együtt illesse köszönet mindazokat, akik ebben nekünk segítséget nyújtottak. Reményünk van arra, hogy a Kormányzat támogatni fogja a Kollégium újraépítését, bár még nehéz tárgyalások várnak ránk, hogy az anyagi fedezet előteremtése mellett milyen ütemeztetésben és időrendben kezdjünk neki a munkának. Addig is kérjük a Hittudományi Kart, élén Kocsev Miklós dékán úrral, aki maga is tűzkárt szenvedett, hogy türelemmel és imádságos szívvel hordozzák ők maguk is ezt a reánk nehezedő nagy terhet.

E helyt szeretnék arról is röviden beszámolni, hogy bár egy kicsit csúszva, de ütemszerűen haladnak azok a beruházások, felújítások, átépítések, új építések, amelyekre másfél esztendővel ezelőtt kaptunk nagy támogatást. A Dunamelléki Egyházkerületben felállított támogató csoport minden erővel azon van, hogy valóban az épüljön meg, amire a gyülekezetek kérést adtak be, és az esperesek javaslatot tettek. A Kormányzat elmúlt esztendő végén könnyítést adott, mentesített a közbeszereztetés alól, amelynek hála, részben felgyorsulhatnak a folyamatok, részben pedig tárgyalási pozícióba jutunk, és jobb árakat tudunk kicsikarni. Néhány munka elkészült, a legtöbb folyamatban van, néhány még tervezési szakaszban. Szomorú szívvel jelentem, hogy néhány projekttől el kell tekintenünk, mert nincsenek abban az állapotban sem a tervezés, sem az előkészítés tekintetében, hogy az elszámolási határidőre befejezzük, sőt, hogy egyáltalán megkezdjük ezeket a munkákat. Ezt az esperesi értekezleten, illetve a támogató csoporttal és az érintettekkel való tárgyalás után döntöttük el. A gyülekezetek erről értesítést fognak kapni.

Változás lesz egyetemünk élén. Dr. Balla Péter rektor úr kitöltötte szolgálati idejét, s e helyről is szeretnénk megköszönni hűségét és fáradságát egyetemünk vezetésében és felvirágoztatásában. Mint a tények és az adatok mutatják, a Károli Gáspár Egyetem élete stabilizálódott. Némelyik kara a legnépszerűbb karok közé tartozik, és a másfél esztendővel ezelőtt aláírt kormányzati megállapodásban foglalt speciális támogatás lehetővé teszi azt is, hogy az egyetem biztonságosabban tervezze az életét, akár beruházással, akár személyi és dologi költségekkel. Köszönjük rektor úr fáradságát. Ugyanakkor bizalommal köszöntjük a Károli Egyetem új, megválasztott rektorát, akit felterjesztettünk a köztársasági elnökhöz, dr. Zsengellér József professzor úr személyében. Azt kívánjuk, hogy szolgálata tovább növelje egyetemünk jó hírét, emelje a képzés színvonalát, és erősítse a református felsőoktatást.

E helyen kell közgyűlésünknek beszámolnom arról, hogy ebben az esztendőben is népes seregletet várunk az egységes lelkészképesítő vizsgára, azokat a hatodéves hallgatókat, akik most végzik tanulmányaikat. Az elmúlt héten a lelkészképzést folytató négy felsőoktatási intézményünk rektoraival tanácskozást tartottunk. Mind a hatodéves képzés elmélyítéséről, mind az egész hatéves lelkipásztorképzés némely fogas kérdéséről, illetve a lelkipásztor továbbképzésről. Örülök, hogy a rektor urak egymással szót értettek, és reményünk van arra, hogy a maguk körében folytatni fogják ezeket a tanácskozásokat, és így magasabb színvonalra emelhetjük lelkipásztorképzésünket is.

E helyről szeretném köszönteni a Vértesaljai Egyházmegye új, megválasztott esperesét, Hajdú Szabolcs Koppányt. Bár a szavazás végeredménye még nem emelkedett jogerőre, de reményeink szerint senki nem támaszt kifogást. Életére és szolgálatára az egyházmegye élén Isten áldását kérjük. Az egyházmegye korábbi esperese, egyúttal egyházkerületünk főjegyzője, Szabó Ferenc lelkipásztori állásáról a mányi gyülekezetben lemondott, ezzel esperesi tisztsége és főjegyzői tisztsége is megszűnt. A mányi gyülekezet is nagy próbatételnek van kitéve, mint ahogy az egyházmegye közössége is. Az okokat mindenki tudja, mégis kell néhány szót szólnom, és ezért is olvastam a galatákhoz írott levelet. Szeretnék most köztetek jelen lenni, s változtatni hangomon, mert bizonytalanságban vagyok felőletek… Bizonytalanságom oka többrétű. Egyrészt szomorúan és megrettenve értesülünk arról, hogy legalább öt-hat esetben jóvátehetetlenül megromlott lelkipásztoraink családi élete, és immár lelkész párok is válókeresettel folyamodnak a bírósághoz; lelkész lelkésztől válik, önmaguknak is, családjuknak is, kicsiny gyermekeiknek és az egyház közösségének is nehéz helyzetet teremtve. Önmagában megrendítő ez a tény. Még akkor is, hogyha itt, Közép-Európában és Magyarországon évtizedek óta, úgymond, hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy sokszor egy-két évi házasság után, máskor több év után, megvárva, míg a lekisebb gyermek érettségizik, sorra-rendre bomlanak a házassági kötelékek. Eddig, ha ilyen történt, magyaráztuk magunknak is, meg másoknak is, sok-sok gyülekezeti tagunknak is – közülük ki tudja, hányan vannak túl váláson –, sokszor presbitereinknek is – ki tudja hányadik váláson és megromlott házasságon vannak túl –, hogy azért a lelkipásztorok mégiscsak egy minősített csapat, külön sereg, és pusztán üzemzavar, ha válás történik. Az adatok talán erre engednek következtetni, én mégis bizonytalansággal és nyugtalansággal mondom, hogy úgy tűnik, mintha lelkipásztoraink körében is kezdene a dolog magától értetődővé válni. Nem az!! Sajnos, egyházi bíróságaink, amelyek az egyházkormányzattól elválasztva működnek, már így tekintik. Néhány eset kivizsgálása és bírói határozathozatala alapján ez így tűnik. Bizony, nagy hiba, hogy a tényleges egyházkormányzattól elválasztva működnek egyházi bíróságaink. Úgy tetszik, önjárók lettek. Olyan szempontokat jelenítenek meg, amelyeket az egyházban nem fogadunk el, és olyan szempontokat mellőznek, amelyeknek az egyházunkban érvényre kellene jutniuk. Főleg, ha ehhez hozzáveszem azt is, hogy tiszta életű lelkipásztorainkat kellene példaként mások elé állítani igyekezetben, gyülekezetépítésben, elmélyült hitben, igehirdetésre való készülésben, és családi életben. Őket pedig mérges atyafiak szikkasztják-zaklatják, feljelentgetik, bíróságra küldik, csak mert eltökélten hirdetik a megtérés drága lehetőségét, és gyülekezeti rendet és egyházfegyelmet akarnak gyakorolni. Tehát miközben lelkipásztoraink bíróságra járnak, ahol a feljelentők, és olykor a bíróságok is packáznak velük, aközben a házaséletet felbontók, a zűrzavarosan élők, az önmegvalósítás nagy igyekezetében másokon átgázoló lelkipásztoraink szabadon röpdösnek, mint a madarak. Nincs ez így jól. Bizonytalanságban vagyok felőletek, atyámfiai. Adja Isten Szentlelke, hogy bölcs belátásra jussunk. Adjon Isten Szentlelke a feljelentgetőknek testvéri szívet, megengesztelődésre való lelkületet. Rendezze el Isten ezekben a gyülekezeteinkben a nyugtalanságot és a zűrzavart, mert nemzedékekre meg lehet rontani és sebezni egy gyülekezetet csak azért, hogy – úgymond – nekem legyen igazam. És adjon Isten bölcsességet bíróinknak, hogy mielőtt leülnek tárgyalni, mielőtt meghallgatják a feleket, mielőtt határozatot hoznak, nyissák ki Istennek szent igéjét is, meg hitvallásainkat is, és mélyedjenek bele, és fontolják meg, hogy mi az az ékes és jó rend, amiről az apostoli levelek beszélnek.

Megüresedett főjegyzői tisztünk. Egyházi törvényeink értelmében választást kellene tartani. Legutóbb azonban Zsinatunk változtatott ezen a renden, vagyis a püspök, a főgondnok, esperes és megyei gondnok helyettesének megválasztásáról. A Zsinat határozata értelmében a megválasztott püspök és főgondnok, illetve esperes és megyei gondnok az alakuló közgyűlésnek tesz javaslatot helyetteséről. Tehát ezentúl nem az egyházközségek fogják a helyetteseket megválasztani, az egyházmegye jelölő gyűléseinek javaslata alapján, hanem a testületek alakuló közgyűlésein történik ez meg. Ez lényeges változás. Ez engem személyesen már nem érint mélyen, több okból sem. Ha maradt volna a régi törvény, akkor is ugyanazt javasoltam volna egyházkerületi közgyűlésünknek, mint tettem korábban a főgondnokválasztás után, a főgondnok helyettesét érintően, hogy ti a rangidős jegyző legyen a helyettese, és ezt a közgyűlés el is fogadta. A ciklus megmaradt egy esztendejében ne indítsunk választási folyamatot, ne hívjuk össze a kerületi választási bizottságot, a választási bizottság ne dolgozzon ki menetrendet, ne hívjuk össze az egyházmegyék jelölő üléseit, ne gyűjtsük össze a jelöléseket, ne küldjük ki a bemutatkozókat, ne várjuk össze hosszú hónapokon át a szavazatokat, ne szembesüljünk azzal, ami legutóbb történt – testvéreim, bizonytalanságban vagyok felőletek! –, hogy egyházkerületünk gyülekezeteinek a negyede nem méltóztatta szavazatát elküldeni! Immár ne tegyük ki magunkat ugyanennek. Úgy tűnik, mindenki belefáradt a jelölésbe, kampányolásba, szavazásba, a szavazatszámlálásba. Tegyük most ugyanazt egyszerű bölcsességgel, hogy hadd jelölje meg az egyházkerület vezetése, kit kíván a püspök szükség szerinti helyetteseként látni. Javaslatot teszek az egyházkerületi közgyűlésnek, hogy a hátralevő időre ne választással töltsük be a főjegyzői tisztet, hanem a rangidős esperest bízzuk meg a püspök szükség szerinti helyettesítésével!

Ünnep is vár ránk hamarosan. A ránk következő pénteken és szombaton ünnepeljük Debrecenben a magyar református egyházak újraegyesülésének tízéves jubileumát. Egyúttal közös Zsinatot is tartunk, amelyen a Dunamelléki Egyházkerület is küldöttséggel képviselteti magát. Jó dolog ez. Bár azt szoktam mondani, hogy egy ünnep akkor igazi, ha legalább két nulla van benne, de jó dolog a tízéves jubileumot is megtartani. Mert ünnepelni is jó, és jó önmagunkat is emlékeztetni arra, hogy nemcsak egy-egy egyházmegyei vagy egyházkerületi, vagy éppen zsinati közösségben éljük az életünket, hanem az immár 100 esztendeje szétszakított református egyház – politikai, világpolitikai, nemzetpolitikai eseményektől, fejleményektől függetlenül – szabadnak érezte magát arra, hogy alkotmány révén újraegyesüljön. A kilenc egyházkerület vezetése a Generális Konvent elnökségében, és a kétévenként találkozó Generális Konvent bennünket itt, Magyarországon újra meg újra arra emlékeztet, hogy ha nem magunkért, akkor őérettük legyünk testvéri békességben, és úgy vigyük előre az ügyeinket. Ráadásul, a tízéves munkálkodás során lehetőségünk és módunk nyílt arra, hogy a szétszórtságban élő magyar reformátusoknak is testvéri kezet nyújtsunk. Immár a harmadik tengerentúli egyháztest jelentkezik, hogy a Magyar Református Egyház tagja lehessen. Ezúttal egy amerikai magyar református egyháztestet fogunk felvenni. Őérettük is hálát adunk, nem feledve, hogy Tolnában, Bács-Kiskunban és Baranyában is vannak szórványaink. Ünnepeljünk együtt, és erősítsük meg ezt a szövetségünket!

A végére hagytam egy nehéz és egy szomorú ügyet. A nehéz ügyre nézvést talán határozattal és odafigyeléssel segíthetünk, a szomorúra nézvést pedig Isten vigasztaló kegyelmét fogjuk kérni, és bízvást meg is kapjuk.

A legutóbb, amikor a Klapka téri gyönyörű szép új templomot szenteltük, az ünnepen miniszterelnök úr is részt vett. Az ünnepség végén volt módom pár szót váltani vele, és elkezdtem lobbizni egy felújítandó templomért, nem a budahegyvidékiért. Valóban, Budapest egyik legszebb templomáról van szó. Közelebbről arról a templomról, ahol nagyapám is lelkészként szolgált, és esperes volt. Sok baja van ennek a régi gyönyörű épületnek. A nagy támogatási keretből valamennyit tudtunk adni, bár tudtuk, hogy nem lesz elég, sokkal több kell. Szóba is hoztam a miniszterelnök úrnak, hogy itt vagyunk ebben az új templomban, de van ez régi, arra is kellene valami támogatás. Mire a miniszterelnök úr rám nézett, és azt mondta: miért, nem elég, amit adtam? Merthogy az érintett gyülekezet a Kormány döntése értelmében komoly többlettámogatást kapott, csak erről „elfelejtettek” minket értesíteni. Tisztelettel kérem a kerületi közgyűlésen keresztül is a kebelbeli gyülekezeteket, hogy ha pályáznak a falu-programban, vagy az önkormányzattal összefognak, és nyernek valami támogatást, ha van lobbistájuk a kormányzatnál (miért ne lenne), és azok valahogy elintézik a dolgot, vagy éppen elnyernek egy uniós pályázatot, legyenek szívesek szolgálati úton az egyházkerületet értesíteni! Mert mégis kellemetlen, ha már más forrásból megvan a felújításra, építésre fordítandó összeg, az esperesnek, a püspöknek, az egyházkormányzatnak ennek tudta nélkül okafogyottan őérettük lobbizni. Ezt a történetet azért mondom el, mert tudjátok, hogy szoktam lobbizni másokért is, mindenkiért. Ne hozzatok hát kellemetlen helyzetbe, mert akkor elterjed az a hír, hogy ezeknek a reformátusoknak semmi nem elég, noha a bőrük alatt is pénz van.

Őszi közgyűlésünkön szoktunk megemlékezni az elhunytakról. Engedje meg a közgyűlés, hogy ma mégis behozzak egy szomorú gyászhírt. A Ráday Gyűjtemény igazgatójának, Berecz Ágnesnek nagycsütörtökön elhunyt hitvese, dr. Lovas Miklós csillagász. Egyrészt őszinte részvétünket szeretném kifejezni igazgató asszonynak. Másrészt személyesen mélyen érintett is vagyok, hiszen budahegyvidéki exmisszus korom óta ismertem dr. Lovas Miklóst, aki hűséges tagja volt csütörtök esténként a budahegyvidéki bibliaórának, amelyre abban az időben – a pártállam idején – hárman-négyen jöttek el, de Miklóssal mindig megtartottuk az alkalmat. Ő mindig ott volt, és a bibliaórai imaközösségben elmondott egy imádságot azért, hogy adja meg Isten azt, hogy a Svábhegyen, amely akkor a Budahegyvidék területén működött, legyen önálló gyülekezet. A Svábhegyen jóval korábban voltak már istentiszteletek, mint a Budahegyvidéken, a Böszörményi úton. Ezt a klenódiumok is bizonyítják. Minden alkalommal imádságot mondott hát a gyülekezetért. Egy csillagászról van szó, egy tudós emberről, akit nem a fantáziája győzött meg arról, hogy van Isten, hanem az, hogy beletekinthetett a végtelenbe. Tudós volt, aki hívő, híres ember volt, aki szerény – aki ismerte, tudja, hogy ilyen volt. Hadd említsem meg tehát, őreá emlékezve ezt az egyszerű régi tényt, mert hiszem, hogy a svábhegyi gyülekezet megszerveződése, önállósodása, a temploma, a parókiája és épülő óvodája mind-mind ebben az imádságban gyökerezik. Tudom, hogy egyházkerületünkben sok ilyen imádkozó van. Lehet, hogy csak egyedül imádkozik, vagy csak a lelkészével, vagy azzal a kicsi közösséggel, bibliaórával, imaközösséggel, presbitériummal, ahol újra meg újra Isten elé viszik a kérésüket. Ám ha Jézus nevében mondjuk kéréseinket, az Atya bizton meghallgatja. Az idők és a napok, a beteljesítés nagy napja, az Isten titka. A mi dolgunk az imádkozó hűség és a boldog váromány. Emlékezzünk meg így egy tudósról, egy presbiterről, egy egyszerű imádkozó gyülekezeti tagunkról egyperces, csendes felállással!

Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják. Ámen.