Dr. Szabó István püspök gondolatai elhangzottak a Kossuth Rádióban 2009. október 11-én
Dicsőség
Sokszor vádolták már Madách Imre nagyszerű drámáját, „Az ember tragédiáját” azzal, hogy pesszimista, lévén hogy a műnek nincsen záróköve. Alfája van, de omegája nincs. A dráma ugyanis a világ-teremtő Isten dicsőítésével kezdődik, ám nem azzal végződik, hanem az önistenítő ember vereségével. Ádám, az örök ember belebukik abba a vállalkozásába, hogy az örök Isten helyett önmaga kisistene legyen. Az ember dicsősége üres valami. Ám ez a vereség csak árnyékos oldala az isteni dicsőségnek. A Biblia ugyanis csodálatos látomásban festi elénk a végső beteljesedést, amikor is az egész megváltott teremtés felvétetik Isten dicsőségébe. Ne kövezzük hát meg a nagy magyar írót, hiszen műve igen jól megmutatja az ember nyomorúságát, és azt éppen az isteni dicsőség fényében értjük meg.
A Biblia eredeti nyelvén a dicsőség egyik kifejezése azt jelenti, az, aminek súlya van, ami elkerülhetetlenül számít. Olyasmi ez, mint az a nehézkedési központ, mely mindent vonz, és amire minden gravitál.
Ha ezt nem vesszük figyelembe, az isteni dicsőség jelenthet olyan terhet is, amit nem tudunk elhordozni. Ha rossz helyen állunk, s istenkedve mi akarunk hordozni mindent, csak nyugtalanság támad életünkben. De ebből érthetjük az ember lázadásait is, amit az ember hordozni akart, most legszívesebben eldobná. Aztán a nyugtalan ember hajlamos arra is, hogy az isteni dicsőséget ellensúlynak tekintse, szükséges rossznak. Ahogy egy cinikus mondta: ha Isten nem volna, ki kellene találni. Ha jól megy minden, észre sem vesszük, ha baj van, rendőr isten után kiáltunk. A valóság azonban az, hogy az isteni dicsőség nem túlsúly és nem is ellensúly, hanem egyensúly. Ha az ember élete, világa, történelme középpontjában Isten áll, minden a helyére kerül, lendületet, életbontakozást kap. Visszakapjuk életünk értelmét, rendjét, helyét. S ha ez így van, akkor az újszövetség egyik szép megfogalmazása szerint Isten válik legmélyebb meggyőződésünkké.
Ma sokfelé kapkod az ember. Mindent akar és semmit sem akar. Vannak, akik agyonnyomják magukat rajongással, törtetéssel, istenkedéssel. Mások pedig dohogva mondják a régi korok panaszkodóival: ha Isten velünk volna, nem történne az, ami ma történik.
Helyesen mi mégis a próféták szavához igazodunk, akik a legmélyebb sötétségben is látták felragyogni az isteni dicsőséget. Ez a dicsfény megmutatja, hogy amit elveszítettünk, hamis dicsőség volt, de egyúttal igazi irányt is mutat. Ha ezt látjuk, helyünkön vagyunk, mert Isten szeretete vonz bennünket, s igaz lesz a szánkon az imádság: tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség.
2009. október 11.