„Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, okos fiadat!” Mostanában keveset idézzük József Attila szép versét. Mintha szétesett világunkban hol ide, hol oda kellene csapódnunk, hol a szorongató rend elől futunk a szabadságba, hol a szabadság romjai közül kiáltunk rendért. A rend, vélik sokan, a tanulás és a komolyság világa. Ezzel szemben, a szabadság a játéké és a szépségé. Holott a rend a szabadság csodálatos szüleménye – és ez nem utópia. Nem lehetünk szabadságpártiak az élet szép rendje nélkül, és nem lehetünk rend-pártiak a szabadság teremtő ereje és szépsége nélkül. Azért idézem József Attila sorait és fűzök most hozzá megjegyzéseket, mert feltehetően máris sokan unják a tanulással járó rendet, és sóhajtoznak a szabad játék után, pedig alig egy hét telt el az iskolakezdés óta. Sorra jelennek meg komoly, tudós munkák, felmérések és indult újra heves vitatkozás – mikor is máskor, ha nem iskolaév kezdetén?! – arról, hogy milyen sok a tanulnivaló, és ez a sok fölösleges tananyag csak agyonnyomja a gyermekeket, meg aztán hány és miféle módon lehetne hatékonyabban elsajátítani az élethez szükséges ismereteket és dolgokat. De hogy mi szükséges az élethez, ahhoz már bizony ki kellene tanulni mindenféle filozófiát. Néha az a gyanúm, hogy ez is csak afféle értelmiségi küszködés, amiről pedig Bonhoeffer megjegyzései jutnak eszembe, aki börtönleveleiben ezt írta 1944-ben: „Jönnek a keresztyén teológia szekularizált ivadékai, az egzisztencialisták meg a pszichoterapeuták, akik megmagyarázzák a magabiztos, elégedett, boldog embernek, hogy igazából boldogtalan és kétségbeesett, és hiába nem akar róla tudomást venni, bizony nyakig ül a pácban, amiről sejtelme sincs, de csakis ők tudják abból kihúzni… Céljuk, hogy az embert kétségbeesésbe hajszolják, s akkor már övék a pálma. S kit érint? Kisszámú értelmiségit, néhány degeneráltat, akik úgy vélik, hogy náluknál semmi sincsen fontosabb a világon, ezért aztán örömest foglalkoznak önmagukkal” (Börtönlevelek, 149-150)  Eddig Bonhoeffer.

Nemrégiben láttam egy múzeumban egy réges-régi tanulószobát, amely egyben játékszoba is volt. Nem egy gyermeké, hanem gyermekeké. Otthon és tanterem vagy otthonos tanterem – együtt a kettő. A játék itt a tanuláshoz vezetett, a tanulnivaló játékok között várakozott. Játék és tanulás – egymásra vártak. A játék volt a tanulás környezete, a tanulás pedig a játék valósága.  Lehetne-e ma is így? – kérdezem magamban. Vagy talán a költő valami lehetetlen lehetőség után sóhajtozott? Ha tudjuk, hogy mi a lényeges dolog, és ha megtaláljuk a világ zajongása közepette a jó szó értelmét és a szépség igazi rendjét, akkor talán nem olyan lehetetlen ez a lehetőség. Mindazáltal idézgessük csak gyakran a költő sorait, sőt, tanuljuk meg (memoriter), mert ahogy a tudást is, úgy a játékot is tanulni kell.