Nemrégiben programokat egyeztettem, modern módon, internetes naptáron. Eddig sosem tűnt fel, de most megakadt a szemem a naptár sarkában egy kis mutatón: augusztus 16 – még 137 nap az év végéig. Nahát, milyen gyakorlatias! – dicsérhetem a naptár tervezőjét. Valóban: vannak eleve rögzített időpontok – év kezdete, ünnepek, év vége; vannak időszakosan megadott határnapok: iskolakezdet, szünetek, évzáró, érettségi vizsga, egyetemi felvételi hirdetőnap; vannak saját időpontjaink: születésnapok, családi események, szabadságidő; és vannak mindig-napok: vasárnaptól szombatig. Ezekhez viszonyítva számolunk visszafelé is, például: öt napja nem jön a vízvezetékszerelő, két hete felhőszakadás volt, öt hónapja tart a járványkészültség, egy éve nem kapott ki a Diósgyőr hazai pályán.

És előretekintve is számolunk ekképpen: még pár óra hajnalig, még két hét az iskolakezdésig, még három hónapig tart az építkezés, még 137 nap van hátra év végéig. Ámbár számolhatunk így is: már csak 137 nap az év végéig. Attól függ, miféle minőséget tulajdonítunk a mostani helyzetünk és a kitűzött határnap közötti időnek. S meglehet, mondom most, 2020 derekán, itt, az augusztusi nyárban, hogy a járvány újraéledésétől szorongva többnyire így számoljuk majd az időt: már csak 137 nap ebből a nehéz évből, aztán holnap majd ezt mondjuk: már csak 136 nap. Igen, a határnapokhoz mindenféle képzetet szoktunk társítani: a mások ígéreteit, általános elvárásokat, a magunk óhajtásait – és amikor nehéz időket élünk, úgy vesszük, hogy a homokórán aláhulló homokszemekkel együtt aláhull és enyészetté vagy rossz emlékké válik majd minden egyes múló nap is. Elfogy a rossz, szertefoszlik a sötét. Így lesz maga a megszámlálható, naptári idő, a napok puszta mennyisége életérzésünk és világszemléletünk sajátos elemévé, amely hol türelemre tanít, hol pedig éppen türelmetlenségre sarkall, mint afféle önkényúr. Épp úgy, mint a lelkiismeretünk is, amely alszik, és nem riadóztat, amikor rosszat tenni készülünk, aztán, ha elkövettük, már nem hagy aludni. Reménnyel kecsegtet egy távoli nap, és közeledvén teljes kétségbe dönt.

Eszembe jutott aztán Jób könyvéből az egyik legnehezebb mondat, a Mindenható ironikus megjegyzése Jóbhoz, aki a nyomorúsága, rettentő sorsa miatt perbe szállt Teremtőjével. Ezt kérdezi Isten Jóbtól, akinek semmiféle életvezetési praktika, bölcs tanács, hittudományi kinyilatkoztatás, misztikus fájdaloműzés nem elég, hanem szemtől szemben magával a Teremtővel akarja leperelni a sorsát: „Melyik út visz oda, ahol a világosság lakik, és a sötétségnek hol van a helye? Hogy visszavinnéd azt a maga határába, és hogy megismernéd lakása útjait. Tudod te ezt, hiszen már akkor megszülettél; napjaidnak száma nagy!” Jób könyve 38. fejezet 19–21. vers) Tudod te ezt! – mintha gúnyolódna az Úr a paránylétet élő embergyermekével. Aztán kérdéssel folytatja tovább: „A hajnalcsillagot előhozhatod-é az ő idejében?” (Jób könyve 38. fejezet 32. vers). Döbbenetes kérdések ezek! Felteszem, többek közt erre megy vissza a mai kor istensüketsége, vagyis az, hogy képtelenek vagyunk isteni szót hallani. A napkelte és a napnyugta, a ragyogó nappal és a csillagokkal pitykézett éjszakai sötét – ezek szabják meg és jelölik ki az időnk határait, és mi ezekhez viszonyítva számlálunk időt és tűzünk ki határnapot a sorsunknak is. Dehogyis születtünk előbb, mint az idő és annak minden kelléke, dehogyis mi kalauzoljuk nyugodni a Napot, és dehogyis tudjuk mi előhozni a hajnalcsillagot! Sem sürgetőleg előrébb hozni, sem késleltetni nem tudjuk azt. Csak a magunk idejét tudjuk hozzáigazítani. Az isteni kérdés mégsem lefokozás, amit büszkén és öntudatosan el kellene vetnünk, de még inkább meg sem kellene hallanunk.

Tudom, tudom, büszke és öntudatos korban élünk, amikor kötelező a kellő tiszteletet megadni mindenkinek, és ezt akár peres úton is érvényre juttathatjuk. De nem lefokozás ez, hanem az igazi bölcsesség kezdete. Az idő, melyre ráaggatjuk a félelmeinket, vágyainkat és reményeinket, nem minősíthető át azzal, hogy ez mondjuk: „még” vagy „már csak” – az idő, mondhatni, szinte közönyös. De aki a világegyetemmel együtt teremtette az időt is, vagy az idővel együtt a világegyetemet, a Teremtő nem közömbös. Őt kell kérdezni, és őt kell hallgatni, őt kell faggatni a sorsunkról: éppenséggel az elmúlt idők értelméről és az elkövetkezendők jellegéről is. Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.