Míg elfogy az út

Ezer szót tudok ennek az egynek a helyébe: út. Ezer életet. Az életet. Az út nemcsak azt jelöli, ami összeköt indulást és érkezést, hanem mutat élethelyzetet, sejtet elhatározást (határ is az út), ígér vagy sirat otthont, hordoz hontalant, hoz vagy visz ismerőst, közelít vagy távolít idegent, sejtet kezdetet és végcélt. Egyszóval az út több mint a mérföldkövek, megállók, fordulók szerint leírható élet-történet, történet, élet – az út nem velünk keletkezett, már ott van, mikor én rátérek; az út adottság, lehetőség – kegyelem. A régiek szerint, aki utazik, segítséget vesz igénybe. Tehát útra kelünk, úton járunk, megyünk, fordulunk, úton vagyunk. Vagyunk. De nemcsak ott van út, ahol azt megszokás, hagyomány, tapasztalat, évezredes kultúra, emberiség-idejű vallás jelzi. Nemcsak ott vannak utak, ahol a táj testébe taposott ösvények futnak, ahol a világ testébe hasított, szakított sebekre máshonnan összehordott, a természet számára visszahódíthatatlan út-testek zárulnak hegként, kőből, fémből, verítékből, fáradtságból. Nemcsak ott vannak utak, ahol a glóbuszra vetül civilizáció aszfaltos pókhálója, ahol évezredes hagyományok, tanítások és tanácsok, tanúságok és tanulságok, rendelkezések és törvények, realitások és utópiák segítenek vagy hitegetnek, vannak utak ott is, ahol nincsenek utak – csak éppen lesznek, míg rajtuk járunk, és vagyunk.

Nem csoda, ha a bibliai bölcs éppen csodálatosnak mondja azt a hármat-négyet, amit nem ért, s ezek mindegyike út (Példabeszédek 30). A sas útja az égen – tágasság és távolság az ég, nincsenek benne útjelzők, a szemünk ott mindig csak ahhoz viszonyíthat, ami mozog, s ami ott mozog, mindig mozog. Nem lehet ugyanoda visszatérni. S mégis van útja a sasnak. Aztán a kígyó útja a sziklán – lábnak járhatatlan és veszélyében változhatatlan, ez a sziklaszirt, ott semmi sem változik és semmi sem változtatható, csak elkerülni lehet, s mégis van ott útja a kígyónak. Aztán a hajó útja a tenger szívében – aki látott véghetetlen tengert, melyen nem hagy nyomot a semmisítő vihar sem, átérzi: ott éppen az az út, amerre az utazó akarata fordul, ott sem ösvény, sem csapás, sem emlék, sem viszonyítás nem marad – ha valami járt is ott, a vízen nem marad nyoma. És csodálatos a férfi és nő útja – hogy miként találnak egymásra, és miért egymásra, hogy ki egyengette egymás szívéhez az utat, nos, ez a csodálni való, mert égen-sziklán-vízen, az ég, a szirtek és tenger szívén át is egybekel eredet és cél, indulás és érkezés.

A bölcs csodálatában mégis van féltés is. Mert ezer szót tudunk arra a másik szóra is: tévút. Ezer életet. Az életet. A tévút nemcsak azt jelöli, ami csak hamisan ígér indulást és érkezést, hanem készít életcsődöt, idéz kudarcot (határozatlanság minden tévút), romba dönti az otthont, hűtlen a hontalanhoz, elvisz barátot, és elhoz ellenséget, eltagad kezdetet és elvitat értelmes végcélt. Egyszóval a tévút több mint megtorpanások, visszakényszeredések, vereségek szerint leírható élet-történet, történet, élet – a tévút sem velünk keletkezett, már ott van, mikor én rátérek; a tévút csábítás, csapda – ítélet. A régiek szerint a tévút, bármennyit jártunk rajta, sosem lesz jó úttá – a hamisság, bármennyit élősködik az igazságon - tíz évet, tízezret, emberiség-időt? - nem birtokolhatja el azt. Ha tévúton vagyunk: tévelygünk, tévedünk, tévesztünk, úgy vagyunk: tétovázunk, tétovák vagyunk – aligha vagyunk.

Vegyen hát igénybe segítséget bátran, aki úton van. Élni ennyi: segítséget igényelni. Csak a kivételesben, s csodálnivalóban lehet ez másképpen: a sasnak az égen, a kígyónak a kősziklán, a hajónak a tenger szívén, - de ez sem a hajó, a kígyó és a sas csodálata, hanem azé, hogy ott is lehet út, ahol nincs; és a férfiú és a nő útja egymáshoz, egymással – ez sem az ő csodálatuk, hanem azé, aki kötelékükbe szövi a maga szálát: a hűséges Istené ez a csodálat. Hagyjuk el bátran a tévutakat, azok nem vénülnek, nem bölcsülnek – csak a hazugságban öregbülnek.

Hol hát az út? Azt mindig kérdeznünk kell! Aki úton van, az legfőképp mindig az utat kérdezi. Kérdezzük attól, aki maga az út – aki kezdet és vég, elindulás és megérkezés, az idegenben magát rejtőző barát, az ellenséget békítő áldozat, aki hordoz hontalant és készít hajlékot, aki mindig velünk, míg úton vagyunk, míg vagyunk, a világ végezetéig: kövessük őt, míg elfogy az út, s ő mennyben nyit kaput.

Kossuth Rádió, 2010. szeptember 26.