Várni jó

Jó az Úr azoknak, akik várják Őt, a léleknek, amely keresi Őt. Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig. (Jeremiás Siralmai 3,25-26)

Ősi szokás, hogy adventben prófétákat olvasunk, akik a régi állapotokat és a reménységet idézve a mi szívünket is karácsony igazi értelme felé fordítják. A felolvasott idézet Jeremiás prófétától való, a síró próféta siratókönyvéből, melyben népe rettentő állapotát foglalja gyászénekbe. Ha nem ismerjük igazán a várakozás igazi bibliai tartalmát, ezt a Siralmas Könyvet olvasva könnyen mondhatnánk, igen, éppen ekkor kell elkezdődnie a reménykedésnek, amikor végére értünk önmagunknak, összeomlott minden, s nem tehetünk már mást, várunk: jöjjön a csoda a túloldalról. Nem is teljesen hibás ez a vélemény, tapasztalaton alapul. A képességeink végesek, viszont az életünk minden képességünknél többet ér, ezért reménykedünk reménytelenül is. A próféta azonban nem ezen a záró-ponton szól és másról is beszél. Isten ugyanis átlépte már a határt, és beavatkozott a dolgok menetébe, csakhogy nem gyógyító módon, hanem ítélettel. A tragédia nem vaksors, hanem ítélet. De ebben van a remény alapja is. A szenvedő ember persze okkal kérdez: miért? Miért történt ez? Miért a rossz, miért a szenvedés? Ám van egy másik kérdés is, mely Isten kegyelmén alapul, ez a kérdés így szól: meddig? Meddig tart még a rossz? S ez a kérdés vezet Istenhez. Különös, hogy a próféta bíztatása a Siralmas Ének kellős közepén hangzik fel. Miközben dermesztő szavakkal írja le népe agóniáját, aközben így kiált: jó az Úr! Isten jó azokhoz, akik várják. Ha magyarul mondjuk: várakozni, a szilárdság jut eszünkbe: az erős vár. Ha görögül mondjuk, a szó állhatatosságot jelent. Héberül pedig elszakíthatatlan fonalat. Isten ígérete és jósága, illetve a mi várakozásunk és reményünk erős kötéllé sodródik össze, - nekünk ebbe kell belekapaszkodnunk. Ez az a spirituális köldökzsinór, mely összeköt minket Isten éltető erejével. S végül azt is mondja a próféta: megadással kell lennünk. Nem a helyzet előtt kapitulálunk, mindenről lemondva, hanem a szabadítást hozó Istennek adjuk meg – adjuk át! - magunkat. Tőle nem azt kérdezzük: miért, hanem csak azt, meddig? A próféta régen látomásban látta, hogy Isten küld majd szabadítót, aki a szívünkbe írja be a szent életrendet. Ez a rend ennyi: Isten ítélete elől csakis Isten kegyelméhez menekülhetünk. Ez a Krisztus rendje. Döntenünk kell hát, hogy megadjuk-e magunkat Neki, és Általa Istennek, vagy elveszésben maradunk? Így üzenem a mai reggelen: Jó várni, jó az Úr azokhoz, akik várják Őt.

2009. december 6.