Tacitus római történetíró mondja valahol, hogy amikor elterjedt egy háborús készülődés híre, az „nem hagyott senkit ellenség nélkül". Mély értelmű és félelmetes szavak ezek. Az embervilág legmélyebb bugyrait tárják fel, a rossz gyökerét, vagy éppen magát a radikális rosszat, amit annyi okos magyarázat, ügy, indok, érdek és ürügy próbált és próbál folyton elleplezni. Száz esztendeje merényletben megölték Ferenc Ferdinánd trónörököst, s gyászba borult az Osztrák-Magyar Monarchia, de - ma már tudjuk - a hadigépezetek régóta készen álltak, hogy vérbe-lángba borítsanak mindent; az osztrák császár azt mondta: minden meggondolt, a német császár azt ígérte, hogy mire a lombok lehullanak, katonái győztesen otthon lesznek... és Európa (mi több, az egész világ) azóta is nyögi és szenvedi az I. világháború iszonyatos következményeit.

Nyilván a következő hónapok, sőt évek számtalan megemlékezésre adnak majd alkalmat. Egykori győztesek és vesztesek külön és együtt is módot találhatnak arra, hogy egyfajta sajátos múltfeltárásban történelemmé tegyék azt, amit már azzá lehet tenni. De csökken-e a rossznak az az elszánt, eltökélt akarása, ami olyan beláthatatlan, elemi erővel roppantotta össze a nyugati civilizáció megannyi nemes építményét: kifosztott és nyomorba süllyedt országokat, hadiárvák millióit, zűrzavart, forradalmakat, gyalázatos békediktátumokat, bosszúvágyat és totális diktatúrák magvait hagyva maga után?! S nőtt-e a készség békesség-keresésre? A régiek, még a XIX. században, folyton azt kérdezgették, haladt-e előre a világ? Én így kérdezem: bölcsebb lett-e a világ? Arra a bölcsességre gondolok, amely múló emberi időnkből, történelmünkből, sorsunkból föl tud emelkedni, mi több, éppen a rossz legnagyobb igézete közepette emelkedik föl, és éppen ezért a bűnnél is mélyebbre lát, s talál a radikális rossznál erősebbet - ezt így nevezem: megtalálja az élet eredendő igenlését?! Ez a bölcsesség ugyanis nem rezignált belenyugvás vagy beletörődő meghagyása annak, hogy úgysem változik semmi, ez a bölcsesség nem gyárt hamis körítést a tehetetlenségnek, hogy még nagyobb tehetsége legyen a rossznak, ez a bölcsesség szent felismerés és készség arra, hogy ellenség helyett barátot szerezzünk, hogy a rosszat jóval tartóztassuk fel. Mert a háborút, ahogy Augustinus mondja, nem megkezdeni, hanem befejezni nehéz. S hadd tegyem hozzá: a békét pedig megkezdeni nehéz! Olyan igyekezet, amelyben önmaga démonaival küzd a legtöbbet az ember. Ám segít benne az imádság és a bölcs hit csodálatos látása: Isten öröktől megbékélt velünk Krisztusban - Benne találkozik tökéletesen az igazság és az irgalom. Kezdjünk hozzá ehhez a sokkal nehezebbhez!