– Elmondatott 1849 ápr. 29. –

Pál apostol prédikálása a művelt Korinthus városában sokaknak nem tetszett. Szerintük nem volt elég bölcs, sem elég ékesen szóló, csodák sem támogatták. A finom ízlésű, művelt görögök barbárnak találták. A zsidók viszont nem látták a jeleket és csodákat, amelyeket az új vallástól vártak. A szónokok és bölcselők hiába keresték a meggyőző tudományos érvelést. S az apostol mindezekre elégnek tartotta annak kijelentését, hogy e kérdésben nem ismerheti el őket illetékes bírákul. Ám a világ fejedelmei ítéletet mondhatnak a politikai ügyekben és az ízlés dolgában tekintéllyel szólhatnak azok, akik vezető helyet foglalnak el az irodalmi világban, a világ bölcsei latra vethetik a tanúbizonyságok értékét. De a lelki ügyekben épp oly képtelenek ítéletet mondani, miként a süket nem szólhat döntőleg a hangok harmóniája felől; vagy miként egyedül az érzékeire támaszkodó ember nem vitathatja el a tudomány megállapított igazságait az érzéki tapasztalataira való hivatkozással. Hiszen a föld érzékeinkre nézve mozdulatlannak látszik. De elménk szemei előtt villámgyorsan mozog pályáján. Ily dolgokban az érzékekre való hivatkozás semmit sem ér; hanem egyedül az ész kiművelése segíthet el arra, hogy az ily igazságokat felfoghassuk. Valósággal minden magasabb rendű igazság megértéséhez valami különös képességre, avagy előkészületre van szükségünk.
A szellemi igazságok kijelentéséhez két dolog kívántatik meg, először maga az isteni igazság; aztán az oly lélek, amely képes azt befogadni. Azért hát az apostol védekezése egészben véve így hangzik: A természeti ember nem foghatja fel az Isten Lelkének dolgait. –A világ nem ismerheti meg az Istent a saját bölcsessége által. E tanítását így bizonyítja: A kijelentett igazságokat szem nem láthatja, fül nem hallhatja s az emberi elme magától ki nem gondolhatja. Csak a lélek képes meglátni, meghallani és megérteni azokat. A kellőleg előkészített lélek szépnek találja, még ha az egész világ előtt bolondságnak látszanának is. Amiként a Mester mondotta: „Igazoltatik a bölcsesség az ő fiaitól”. Az életnek bármely formájában jutott is kifejezésre, akár a pusztának zordon fiában, akár a Krisztus életének tökéletesebb alakjában, a bölcsesség gyermekei felismerték, igazolták és szerették. Szent leckénk tehát e két igazságot foglalja magában:
I. A természeti ember, vagyis az ember alantasabb tehetségei a magasabb igazságokat felfogni nem képesek.
II. A kijelentésnek megvan a saját törvénye.

I. A természeti ember alatt az ember alantasabb képességeit értjük s ezekről az van mondva, hogy a vallás igazságait magoktól ki nem találhatják.

1. Örök igazságok fel nem foghatók érzékelés útján. „Szem nem látta azokat, amiket Isten készített az őt szeretőknek.” Van pusztán érzéki élet is. S az élet élvezésének foka a szervezet finomságától függ. Az érzéki gyönyörűségek valamely ideg rezgéséből, vagy izom borzongásából s nem más egyéb valamitől származnak. A legmagasabb érzéki élvezethez a szem által juthatunk. A látás értékre nézve messze felülmúlja a többi érzékeket. Akinek szeme a fegyelmezés folytán annyira megfinomult, hogy gyönyörrel nyugodhatik meg a szép forma fenséges körvonalain, az részese a legtisztább érzéki elragadtatásnak. S a korinthusiak ismerték a látás becsét. Országuk a szépség országa volt. Az apostol levelét a művészet legtisztább alkotásaiból körülövezve olvasták. Az építészet körében az oszlopformák közül a legbájosabb Korinthustól vette a nevét. És mégis ezeknek az embereknek, akik valóban a szeplőtlen szépségek közepette éltek, mondotta az apostol nyomatékosan: „Szem nem látta azokat a dolgokat, amelyeket az Isten elkészített az őt szeretőknek”.
Nem akarom kisebbíteni Isten adományait. Jó és dicső látnunk ezt a csodás világot. Mennyi örömöt nyújt ama sokféle formák szemlélése, amelyeket az örök szépség magára öltött – amaz élő ruházaté, amelybe a láthatatlan felöltözött! A természet szemlélése mindenfelől örömöt nyújt: a reggel szűzies szépsége éppúgy, mint a viharfelhők komor méltósága, vagy az éjszaka ünnepélyes pompája és fensége; a kristálykő szabályos vonalai éppúgy, mint a távoli hegyek hullámzó körvonalai, amelyek a sűrű párákon át rezegni látszanak; a mezei virág apró szirmai éppúgy, mint a titokzatos rengeteg ránk boruló homálya. A látás nagyszerű élvezet.
De e tehetségünk nagyon is korlátolt. Szemünk csak a véges szépséget látja. De már „a királyt az ő ékességében és a messze való földet” nem pillanthatja meg. Az országot ám láthatjuk, de nem magát a királyt s az országból is csak egy kis kört látunk magunk körül, amely megmérhető centiméterekkel, kilométerekkel, – de nem láthatjuk azt az országot, amely a messze végtelenségben van. S aztán mindaz a szép, amit mi látunk, mulandó. Ez a tudat nagyon is elszomorító. Amíg gyönyörködve tekintetek valamely szép dologra, örömötökbe szomorúság vegyül, mivel tudjátok, hogy mindez a szépség elenyészik. Mulandó szépség az s nem pedig az örökkévaló, amely után a lelkünk sóvárog.
Ezért amikor eljött e világba az, aki igazság és élet, abban a testben, amelyet az Isten akaratából felvett, nem jött dicsőséges formában. Olyan volt, „mint gyökér a száradt földből, nem volt alakja és ékessége és néztünk reá, de nem volt ábrázata kívánatos.” Az emberi szem tehát még a Krisztusban sem láthatta azokat a dolgokat, amelyeket az Isten készített. Mint láthatjátok, örök igazság ez, mely mindenkor, ma és holnap igaz marad. Az apostol mondását gyakran helytelenül idézik. Úgy veszik, mintha az apostol az elkészített dolgok alatt a mennyet értené, egy olyan dicsőséges világot, amely csak ezután lesz láthatóvá, a jelenben azonban láthatatlan. Az apostol nyilván nem erre gondolt. Az a világ, amelyről ő beszél, nem ezután jő el, hanem már most jelenvaló. Az Isten kijelentette azt. Az apostol nem olyan dologról beszél, amely még ezután jelentetik ki, hanem olyanról, amely már meg is jelent, csakhogy testi szemmel és füllel fel nem fogható. Tehát azt a különbséget emeli ki az apostol, amely már meg is jelent, csakhogy testi szemmel és füllel fel nem fogható. Tehát azt a különbséget emeli ki az apostol, amely az érzékeink által tapasztalható ország között és azon ország között van, melynek tényeit és igazságait csupán a lélek láthatja és hallhatja. Az Isten igazságait emberi szem sohasem látta még, de nem is fogja látni soha; nem öltözteti azokat látható alakba soha. Isten láthatatlan, éppúgy az üdvösség is. Neki nincs formája. A tiszta szívűek majd meglátják őt, de nem a szemükkel; hanem oly módon, csakhogy fokozottabb mértékben, mint ahogyan már a jelenben is látják. Vajon hogyan képzelitek, hogy az örökkévalót egykor meg fogjátok látni – talán az alakját? Az Istent így soha meg nem láthatjátok. Szem soha nem látta őt és nem is fogja látni véges alakban a végtelen lényt, sem pedig a végtelen szeretetet és igazságot.
De menjünk tovább. Isten igazságait semminemű tudományos vizsgálódás sem fedezheti fel. A tudomány nem adhat kijelentést. A tudomány megfigyelés alapján halad előre. Minden dolgot az érzékek megfigyelése alá vet. Azon szabály szerint jár el, hogy valaminek igazságáról meg akarunk bizonyosodni, látnunk, éreznünk és tapintanunk kell azt. A tudományban az igazság próbaköve a kísérlet. Már pedig semmiféle vizsgálódással sem ismerhetjük meg a mindenható Istent és az ő velünk közlendő áldott igazságai közül egyetlen egyet sem találhatunk ki magunktól. – Megkísérelték bebizonyítani az örök életet az emberi test szervezetének át- meg átvizsgálása által. Egyik azt képzeli, hogy megtalálta az élet székhelyét a tobozmirigyben, a másik egy ideg csavarodásában és ebből mindegyik a maga módja szerint igyekszik a rejtélyes életelv megmaradását kimagyarázni. De jön egy harmadik és az semmi mást nem talál, csak anyagot; csak szervezetet, idegtevékenységet, de semmi gondolatot, vagy értelmet, amely ezektől elválasztható volna, semmit, ami szükségképpen fennmaradna a szervezet felbomlása után. Sokan úgy vélik, hogy az istenség törvényét találták felírva a betegség bonctani tüneményeiben. Rámutattak a mámor által feltüzelt agy elváltozásaira és a kicsapongás következtében tönkre ment szervezetre, mint a bűn kikerülhetetlen büntetésére. De hogyha az ember mindezektől megrettenve felhagy a vétkezéssel, vajon ez az önző okosság megtanítja-e a kötelesség törvényére? A bűn büntetését kétségtelenül megtanulta, de semmi esetre sem tanulta meg felismerni a jónak és rossznak a lelkiismeretünkbe beírt törvényét, amelynek a büntetések csupán érvényesítői. Kétségtelen, hogy a kicsapongásokat célszerű elkerülni, de ebből a célszerűségből nem lehet lelkiismeretet gyártani. A lelkiismeret szava nem azt mondja: Jobb, ha nem cselekszünk így, hanem ezt mondja: Ezt nem szabad így tenned!
Hiába fürkésszük át az egész világot olyan bizonyítékokért, amelyekkel Isten létezését kimutathatnók. Hiába vizsgáljuk át az emberi test szervezetét halhatatlanságunk bizonyítéka végett, éppúgy hiába boncoljuk föl az emberi testet, hogy a helyes élet szabályát megtaláljuk. Ha valaki a feltámadásról, a halhatatlanságról, az Istenről való meggyőződéssel közeledik az örök élethez, akkor bőséges bizonyságait fogja találni annak, amit már hisz. De hogyha Isten létezése nem rezeg ott szívének minden idegrostjában, ha a halhatatlan még nincs ott a lelkében, mint a feltámadásnak bizonysága, ha a kötelesség törvénye még nincs bevésve a lelkébe, mint örök igazság, mint ami minden kétségen felül áll, amelynek engedelmeskedni kell tekintet nélkül a büntetésre, vagy büntetlenségre: akkor e dolgokat a tudomány sohasem jelenti ki előtte – a megfigyelés hasztalanul kutat, a természettudós hitetlenül jön ki a laboratóriumából. A szem nem látta azokat az igazságokat, amelyek elég világosak a szeretet és a lélek előtt.
2.Az örök igazságot a hallás által sem nyerhetjük el. „Fül nem hallotta azokat,
amiket Isten készített az őt szeretőknek.”
A kijelentést ember nem közölheti embertársával a maga teljességében sem írásban, sem szóban, még ha az illető teljes mértékben birtokában van is az igazságnak. Mert minden ilyen közlésnek szavakban kell történnie. S a szó pedig olyan az egymással való érintkezésünkben, mint a kereskedelemben a váltópénz. Amily kevés hasonlóság van a pénzdarab és a kenyér között, amelyet rajta vásárolunk, épp ily kevés hasonlóság van a szó között s a gondolat között, amelyet a szóval ki akarunk fejezni. A pénzdarab még nem költi föl bennünk a kenyér képzetét. Halljátok a szót s még egyáltalán nem fogtátok fel azt az eszmét, amit ki akartak vele fejezni, ha annak már nem vagytok a birtokában. Beszélhetsz a jégről a forró égöv lakójának. A szó nem ébreszt benne eszmét, vagy ha igen, az az eszme hamis. Beszélhetsz színekről a született vaknak s a legékesebb leírásod sem tudja azt megértetni vele. Ugyanez áll a szellemi téren is. Egyetlen egy eszmét sem közölhetünk másokkal, ha csak már előbb nem ismerték azt. Mert pl. mit jelent az igazság az igazságtalan előtt, vagy a tisztaság az előtt, aki fajtalan életet él? Mit gondol a végtelenségről az, aki egész életét négy fal közé zárva töltötte és sohasem látta az eget, a tengert, vagy bármit, ami neki halovány fogalmat is adhatott volna a végtelenségről? Bármint magyarázod is neki, a legjobb esetben is csak egy zárt teret tud elképzelni, amely talán egy kevéssel, vagy talán sokkal nagyobb, mint az ő cellája, de mégis csak oly tér az, amelyet fal zár körül.
Beszélj Istenről ezer embernek, mindegyik más és más fogalmat alkot Ő róla. E pillanatban a gyülekezetben mindenki Istenre gondol, de róla való fogalmuk a jóban való előrehaladásukhoz képest többé, vagy kevésbé korlátolt és tökéletlen. Az érzéki ember hall az Istenről és valami képzetet alkot magának. A tiszta szívű ember is hall róla, de mily más annak a képzete! Akár tudományos, akár költői nyelven beszéltek, az ihletés legvilágosabb szavaival, akár az anyagiasság legdurvább képeit használjátok, a szavaitok által támasztott fogalmak különbözők a hallgatóitok szívének és lelkének állapotához képest. Ekként az apostolok és a próféták ha csupán a fülekhez szóltak volna, soha fel nem tárhatták volna az isteni igazságokat; nem – ha Isten tűzzel nem érintette volna az ajakukat. A szóbeli kijelentés csak fül számára való kijelentés.
Most lássuk, milyen a hallásra alapított vallás. Vannak emberek, akik a tekintély után indulnak; a papjuk hiszi, hogy a keresztyénség igaz s ezért ők is hiszik. Ezt a tudományt lényegesnek mondja s ezért ők is visszhangozzák. Több ezer esztendővel ezelőtt az emberek Istennel érintkeztek; ezt hallván, megnyugosznak benne, hogy úgy volt. Hallották a fülük hallásával, hogy az Isten szeretet, hogy a szentség útjai a kedvesség útjai és az ő ösvényei békesség. De a hallásból való hit nem tart meg senkit. A korinthusi bölcsészek hallották Pált. A farizeusok hallották Krisztust. Mit használ nekik a hallás? Semmit. Az igazságot egyedül az hiszi, aki érzi is. Vallása annak van, aki tapasztalásból tudja, hogy az Istennek szolgálni és őt ismerni a legnagyobb gazdagság. Mindaddig, amíg el nem jő hozzátok az Igazság, nemcsak szóban, hanem hatalommal, – amíg át nem érzitek, hogy döntő tekintélye azért van, mert igaz és nem azért igaz, mert döntő – nem nyertetek kijelentést az Istenről.
3.Az igazságot emberi elme fel nem fedezheti. „Az embernek szíve meg sem gondolta azokat, amiket Isten készített az őt szeretőknek.
A szívből, mint kútfőből, két nagyszerű erő származik: a képzelet s a szeretet. A képzelet nagyban különbözik az okoskodás száraz képességétől. A képzelet teremtő erő, közvetlen szemlélet; nem logikus analízis: népszerű módon az ihletés egy fajának nevezzük. Ám a képzelet forrása a szív. Nagy gondolatok csak nagy szívből származhatnak. Kell, hogy az embernek szíve legyen, vagy különben soha semmit sem tud alkotni. Nagyszerű dolog az, midőn a lélek mélyéből fellángol egy-egy gondolat és a belső szemlélődés mintegy ihletté változik; mikor a szunnyadó gondolatok lángoló szavakba öltöznek és szárnyra kapnak, mint a villám, vagy midőn a világegyetem valamely nagy törvénye feltárul a lángelme előtt s a homály, mely eddig eltakarta, mintha csak e szavára oszlott volna szét: „legyen világosság” s rend támad ott, ahol a káosz és a zűrzavar volt. Vagy midőn a költő teremtő képzeletében alakot öltött gondolatokat halljuk, csudálattal eltelve kérdezzük, hogy mindazt megértse, ami ezrek szívét, lelkét betölti és hogy mindazt olyan elevenen tudja feltárni! – De mindez nem több, mint amennyit az anyagi ember létre hozhat. A fantasztikus képzelet leglégiesebb alkotásait létre hozhatja az olyan elme is, amely elolvasta, ismeri a Krisztus életét, és mégis csak káromolni tudja azt, akit imádnunk kell. Az emberi lélek törvényeit s az emberi kebel mélyén dúló kínt, nyugtalankodást oly ember tárta fel legvilágosabban, aki mindvégig önző volt. Korunk legkiválóbb csillagásza, akinek világos tekintete előtt a teremtett világ nyíltan, leplezetlenül állott, oly ember volt, aki vonakodott elismerni a végső okot. A hatalmas lángelmék nem érhetik fel azokat a dolgokat, amiket Isten nyújt az alázatos lelkeknek.
De az emberi szívnek a képzeletnél még hatalmasabb tulajdonsága is van és ez: a szeretet. A legnagyszerűbb pillanat, amelyet földünkön a tisztára természeti ember ismerhet az, amikor a szívnek a szívvel való titokzatos egyesülését érezi. Ám nevezzük barátságnak vagy szeretetnek ezt a titokzatos eggyé olvadását két emberi léleknek, amidőn az ember önmagát elveszítve egy más lényben találja azt fel újra, amikor érezzük, hogy két lélek érintkezik egymással. Ez a legtisztább és legfenségesebb elragadtatás sokkal boldogítóbb bármely látványnál, mely a szemünk elé tárulhat, vagy bármely dallamnál, amelyet fülünk hallhat; fenségesebb, mint a legfenségesebb álom, amely a lángész szívében legdúsabb órájában valaha megfogant, amikor a képzelet alkotó szelleme előtt a legszabadabb út tárult fel.
Íme, ez a boldogság bejuthat az ember szívébe. De nagyon alantas dolog ahhoz képest, amit az Isten elkészített az őt szeretőknek Nem tartozik azok közé, csak homályos árnyéka azoknak, amiket Isten készített. Az emberi szeretet csak halovány visszfénye annak a végtelen boldogságnak, amely azokra vár, akik az Istent szeretik.

II. Most térjünk át a kijelentés természetére és törvényeire.

Először is a kijelentést Lélek intézi lélekhez. „Nekünk pedig Isten kijelentette azokat az Ő Lelke által.” Krisztus Istennek a hangja hozzánk emberekhez, mintegy kívülről. A Lélek pedig Istennek a hangja mibennünk. A legnagyszerűbb kijelentést nem Krisztus által vettük, hanem egyenesen jő az az Egyetemes értelemből a mi értelmünkbe. Ezért mondja maga a Krisztus: „A Lélek az enyémből veszi és megjelenti nektek”. És ezért van itt megírva: „A Lélek mindeneket megvizsgál, még az Istennek mélységeit is”. Az Isten Lelke folyton hat reánk; mindig ott van körülöttünk és a közelünkben. A föld színén élve a megmérhetetlen ég borul fölénk. Körülöttünk és felettünk a határtalan tér, mely összeköt bennünket az egekkel. Így érintkezik az ember lelke is annak Lelkével, aki mindig közel van hozzánk. E tekintetben nincs kivétel az emberek között. Ami az emberben lelki, ami által magába fogadhatja az Istent, azt az érzékies élet eltompíthatja, elzsibbaszthatja, de véglegesen soha meg nem semmisítheti. Nem minden ember lelki ember, de mindenkinek megvannak a maga lelki érzékei, amelyek felébreszthetők. Mindaz, amire szükségünk van, csupán az, hogy tudatára jussunk az Isten közelségének. Isten azért helyezett minket ide, hogy őt keressük, ha talán megtalálhatnók, jóllehet nincs messze egyikünktől sem. Lelkünk a Lélek mérhetetlen óceánján lebeg. Isten körülöttünk van, és minden pillanatban meggyőződhetünk arról, hogy vele érintkezünk. De ezen önkijelentésnek egyetlen egy föltétele van és ez a szeretet. Ez az, amit Isten készített azoknak, akik őt szeretik, vagy más szóval azoknak jelenti ki magát, akikben a Krisztus értelme lakozik.
Tekintsünk a mélyére e szónak: szeretet. Az emberek iránt való szeretet jelentése többféle lehet. Jelentheti a tőlük maguktól nagyon is különböző egyéniség megszeretését, de jelentheti egyszerűen a szánalmat is. Az Isten iránt való szeretet jelentése mindig csak egy. Az Istennek tulajdonságai vannak. Az Istent szeretni annyi, mint szeretni az ő tulajdonságait. Pl. az Isten tiszta és szent. És ha gondolatban, érzésben tiszták vagyunk, ha elfordulunk a szennyes könyvektől és társalgástól, ha visszaborzadunk azoktól a percektől, amelyben nem voltunk tiszták, ez annyit tesz, hogy szeretjük az Istent.
Az Isten szeretet. És ha az egyes emberek iránt való szeretetünk egyetemes emberszeretetté bővül, amely mindenkit magához ölel úgyannyira, hogy még a gonoszokat és ellenségeinket is szeretjük: ez annyit tesz, hogy szeretjük az Istent. Az Isten igazság. Ha igazak vagyunk, azaz gyűlöljük az álnokságot, hazugságot és tettetést, ha becsületes, nyílt és igaz életet élünk: ez annyit tesz, hogy szeretjük az Istent. Az Isten végtelen. És ha szeretjük a határtalant napról-napra előbbre haladva a kegyelemben, a hithez szeretetet csatolva, és ha felfelé törekedve mindig az eszményre nézünk, még ha úgy halunk is meg, hogy azt el nem értük, de határtalanul vágyódunk arra, hogy tökéletesek legyünk, mint a mennyei Atya tökéletes: ez annyit tesz, hogy szeretjük az Istent.
Ez a szeretet engedelmességben jut kifejezésre. Az engedelmesség az a forma, melyben a szeretet élete megnyilatkozik „Aki ismeri az én parancsolataimat és megtartja azokat, az szeret engem. Aki nem szeret engem, az nem tartja meg az én beszédeimet”. E szavakat nem lehet félreérteni. Az Isten iránt való szeretet tehát az Ő iránta való feltétlen engedelmességben nyilvánul. Emlékezünk egy római vezér történetére, aki megtiltotta, hogy az ellenséggel az ő tudta és beleegyezése nélkül bárki harcra szálljon. S aki ezt a tilalmat megszegte, a saját fia volt. Elfogadta az ellenséges csapat vezérének kihívását, viadalra szállt vele, megölte és elszedte a fegyvereit s a zsákmányt diadalmas érzéssel vitte atyja sátorába. De a római atya nem ismert el, hogy az az indulat, amely a fiát e tettre ragadta, megérdemelné a szeretet nevet. Sőt inkább engedetlenség volt ez, mely halált érdemest s önnön fiát halálra ítélte. Így vagyunk az Isten iránt való szeretettel is. A magasztos érzéseket, meleg kifejezéseket, erős benső harcokat, bár nagy dolgokat vittünk is ki általuk, de ha engedetlenséggel vannak összekötve, Isten nem tekinti szeretetnek. Gyarló érzület nem bitorolhatja a szeretet szent nevét. De a szeretetnek, amely őt imádja és neki engedelmeskedik, az Isten kijelenti az ő igazságát. Az Isten igazságai az ilyen szeretet számára vannak elkészítve. A szeretet az a feltétel, amely nélkül kijelentés nem történhetik. A lelki világban épp úgy, mint a természeti világban, csak akkor nyerhetjük el a kívánt áldásokat, ha a világegyetem létező törvényeinek engedelmeskedünk. Úgy lesztek egészségesek, ha engedelmeskedtek az egészség törvényeinek. Mértékletesség, elegendő világosság és levegő, testmozgás: ezek az egészség feltételei. Fegyverezzétek fel magatokat a természet törvényeivel és levezethetitek a villámot az égből. Az iszonyú romboló erejű szikrák ott táncolnak körületek anélkül, hogy árthatnának, megvizsgálhatjátok őket közelről, mivel engedelmeskedtetek a természet törvényeinek és a természet mellétek állt azok ellenében.
Éppen így vannak a lelki világban is feltételek, amelyeknek ha engedelmeskedünk, az Isten Lelke minden kijelentésével leszáll a lelkünkbe, épp oly biztosan, mint ahogy lehozhatjátok a villámot az égből. A feltételek ezek: „Az Úr bizodalmas az őt félőkhöz”. „Az Istent soha senki sem látta”. „Ha szeretjük egymást, az Isten bennünk marad”. „A magasságban lakozom, de a töredelmes és alázatos szívű emberrel is”. „Ha valaki cselekedni akarja az Ő akaratát, megismerheti e tudományról, hogy Istentől való.” Tisztelet, szeretet, szelídség, töredelmes szív, engedelmesség: amely lélekben e feltételek megvannak, Isten eljő ahhoz, feltárja előtte titkait, közli vele az ismeretet és a meggyőződését megszilárdítja.
E törvények egyetemesek és változhatatlanok. Semmiféle szeszélynek sincsenek alávetve. A természetnek nincs oly kényeztetett gyermeke, aki tüzes golyót tarthatna a tenyerében és játszhatna vele anélkül, hogy magát megégetné: a kegyelemnek sincs oly gyermeke, aki rendetlen életet élhetne anélkül, hogy nyugtalanságot ne érezne, vagy kevély lehetne s ugyanakkor békesség honolna szívében, közönyös lehetne s mégis új ihletést nyerne; szeretetlen és hideg maradhatna és mégis láthatná, hallhatná és érezhetné azokat a dolgokat, amelyeket Isten elkészített az őt szeretőknek.
Ezért prédikálta az apostol a kereszt tudományát mindeneknek, akár érezték, akár nem, hogy az a kijelentést foglalja magában. A kereszt: alázatosság, szeretet, önátadás. Az apostol arra tanít, hogy a szeretet által győzzük meg a világot; hogy a boldogságot ne a szerencse hajhászásában keressük, hogy az életünknek ne a megtartására, hanem feláldozására igyekezzünk, – az élet súlyos terhét könnyítsük meg az alázatos önmegadás által: ez volt az ő isteni életbölcsessége. A világ fejedelmei csúfolódás és nevetés között ezt válaszolták: Ez az egész? Semmi, ami elkápráztatna, semmi, ami lebilincselne. De a benső életet élő tanítványok isteni igazságnak ismerték el a keresztről szóló tudományt. Az alázatos és szerető szívűek érezték, hogy ez oldotta meg az életnek titkát, ez tárta fel előttük világosan saját életük célját és Istennek tervét. Isten bölcsességét csak azok érthetik meg, akikben a Krisztus értelme lakozik.
Az elmondottak magunkra való alkalmazása nagyon könnyű. Szeressétek az Istent és ő veletek lakozik. Engedelmeskedjetek az Istennek és ő ki fogja lelketeknek jelenteni az ő legmélységesebb tanításainak igazságait. Nem talán. Ezek épp oly bizonyosan el vannak készítve az engedelmes szeretet számára, mint ahogyan a lelki világ törvényei megmásíthatatlanok. Éppen oly igaz, oly valódi és épp oly biztos ihletés lehet az osztályrészetek, ha akarjátok, aminőt csak valaha bármelyik próféta, vagy apostol nyert. Óh, ha a mi engedelmességünk teljes és a szeretetünk tökéletes volna, akkor a Szentléleknek a lelkünkhöz intézett kijelentése is tökéletes lenne! Ekkor oly bizodalmunk lenne, amely elűzné a gondot és képessé tenne bennünket a megnyugvásra. Ekkor ismernők meg a szeretetet, mely elűzi a félelmet. Ekkor tudnók átadni magunkat a Mindenhatónak. Az önzés megszűnnék; nem éreznénk többé elhagyatottságot. Az egyetemes és örökkévaló élet árja hatalmas hullámaival elárasztaná lelkünket. Ekkor nem ostromolna többé gond és félelem, az élet és a halál nem aggasztana. Ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Mindegy lenne, hogy halálos ágyunkat barátok állják-e körül, avagy a vértanúság kínzó oszlopán zúgó szitkok közepette kell elmúlnunk. István vértanú a dühöngő tömegtől üldöztetve, megkövezve, halálba kergetve, érzé, hogy az Isten dicsősége ömlött orcájára. Mikor testi szemeire a halál sötét árnyéka borult és a világ mintegy ködbe merülve enyészett el előle, akkor nyerte el azokat, amik „el vannak készítve”. A lelke előtt akkor megjelent, „amit szem nem látott soha”. Egy későbbi vértanú a lángok közé tartotta kezét és mialatt a teste perzselődött és csontja szénné vált, képmutatás nélkül való őszinteséggel mondotta, hogy rózsaágyon nyugszik. Nem jelentene többé semmit, hogy mik vagyunk: hatalmas királyság kormányzója-é, vagy egyszerű munkás, ki megpróbálta az élet nyomorúságait. Az Istennel megteljesedett lélek előtt ez a különbség épp oly jelentéktelen, mintha valami távoli csillagról tekintenétek alá a palotára és kunyhóra, ahonnét mind a kettő parányinak látszanék, és mosolyognotok kellene ara a gondolatra, hogy az egyiket nagynak, a másikat kicsinynek mondják.
Az ilyen emberre nézve mindegy lenne, bármit lát, bármit hall, mert minden látvány szépségtől ragyogna és minden hangban összhang zengene. A közönséges dolgok átalakulnának, mint mikor a benső lélek égi lelkesedése a Krisztus alakjából fényes felhőt látott kisugározni. Az emberi istenivé válna s még a legcsekélyebb élet is megnemesednék. A kis virágok Isten szeretetéről és a mennyekről beszélnének. Az erdők cserjéi az istenség dicsőségét sugároznák, mint egykor Mózes szeme előtt. A lángelmék alkotásai több rokonságot mutatnának föl az égiekkel, kevesebbet a földiekkel. Az emberi szeretet tisztább és magasabb lánggal égne az önfeláldozás oltárán.
Ezek azok, amiket „az Isten készített az őt szeretőknek”. Ezekkel összehasonlítva mi a kedvesség, mik az emberek ékesszavú kijelentései, mik a lángész alkotásai? Mindezek mik a szeretetbe elmerült lélek derült csendjéhez képest, mik annak a léleknek mélységes elragadtatásához képest, amelybe az Isten Lelke árad a kijelentésnek hatalmas áradatával?

Robertson Frigyes Vilmos

(Robertson Frigyes Vilmos Egyházi Beszédei, Fordította: Czeglédy Sándor, I. kötet, Pápa, 1912, 1–12. pp.)