Bárcsak elviselnétek tőlem egy kis esztelenséget, sőt viseljetek el engem is.
Mert Isten féltő szeretetével féltelek titeket: mivel eljegyeztelek titeket egy férfiúnak, hogy tiszta szűzként állítsalak benneteket a Krisztus elé.
Félek azonban, hogy amint a kígyó megcsalta Évát ravaszságával, úgy tántorodnak el a ti gondolataitok is a Krisztus iránti őszinte és tiszta hűségtől.
Mert ha valaki odamegy hozzátok, és más Jézust hirdet, nem akit mi hirdettünk, vagy más lelket fogadtok be, nem akit kaptatok, vagy más evangéliumot, nem amelyet elfogadtatok, azt szépen eltűritek.
Pedig úgy gondolom, hogy semmivel sem vagyok alábbvaló a legfőbb apostoloknál.
Ha iskolázatlan vagyok is az ékesszólásban, az ismeretben nem, különben is nyíltan álltunk előttetek minden tekintetben.
2Kor 11,1-6

Az első, ami ebben a szakaszban engem megütött, hogy többször is az ember olvassa Pál apostolnak éppen a korinthusiakhoz írt levelében derül ki, a maga értékelését vagy a maga látását, akkor az első, amit talán kivülállók gondolnak így, hogy micsoda dicsekvés ez, vagy micsoda önámítás az, amivel a maga apostolságát és szolgálatát állítja. Milyen dolog az, hogy azt kéri, hogy szenvedjetek el engem is, és kevés balgatagság nem ártana az okoskodó korinthusiaknak. Én úgy gondolom, hogy ezzel is nem önmagára mutat az apostol, hanem valamire, ami ott él a szívében, a lelkében, ami csontjaiban rekesztett tűzként mozgatja a missziói útjain is, ti. a Krisztus ismeretére. Ha éppen a korinthusiakkal nyűglődik, akkor az azért van, mert ebben a szakaszban is arról beszél, hogy elhajlanátok Krisztustól, és valami más Krisztus után mennétek, hogy ha az ékesszólás lenne a legfontosabb jellemzője az apostolságnak. És ezt az egész néhány verset valahogy úgy tudnám egy szó alá behelyezni, hogy Pál magát laikusnak tartja. És én azért szeretem ezt a szót, mert a reformáció lényege szerintem az, hogy mindenki lehet pappá, a laikus is lehet pappá, és ha ő itt most egy picit feszültségben kerül a legismertebb vagy a legjobban prédikáló apostolokhoz képest, az azért van, mert nem vonja kétségbe az ő tekintélyüket meg az ő rátermettségüket, az ő prédikáló stílusukat. De azt látja, hogy a beszéd  szépségével, emelkedettségével is el lehet téríteni nagyon finoman a gyülekezetet attól, akit követni kellene, és akit be kellene fogadni. Ha példákat keresek hozzá, akkor ilyeneket mondok: pár éve is van, néha bekapcsolom, szörfözéseket csinálok a tv-ben vasárnap reggel, és mindig megdöbbentett egy adó, már nem tudom milyen külföldi adón, amikor a kristály palotákból adják a nagy istentiszteleteket szökőkúttal meg ilyesmikkel, és egyszer azon döbbentem meg, hogy aki minden héten az igehirdető - hihetetlen tömegeknek beszél, meg énekkarok garmadája  feláll, és dicsőíti az Urat - az egyszercsak elkezdte mondani a maga életének a nyomorúságait, és a gyülekezet vajszívvel természetesen rögtön mindent megbocsát, és úgy megy minden tovább, mintha semmi nem történt volna, és akkor ilyenkor mindig ágaskodik bennem a kisördög, amelyik azt mondja: azért nem ilyen egyszerű, és a prédikátor nem mindegy, milyen etikával megy a szószékre, és az nem baj, ha néha bocsánatot kér a gyülekezettől ezért, azért, néha a prédikációért is, de azért ennél egy picit több mélységet vagy több bűntudatot kellene tanúsítani ahhoz, hogy a hitelesség megmaradjon, mert különben minden gyönyörű, minden szép, minden fel van virágozva, csak semmi nem változik. A változáson azt értem, amiről itt Pál beszél, hogy Krisztust vigyük, Krisztust hirdessük, és Krisztust éljük meg, mert ha nem, akkor megcsalatunk, ahogy Éva megcsalatott az első bűneset kapcsán. És ha önmagunkat csaljuk meg, pláne a hit világában, akkor ez a legveszélyesebb dolgok közé tartozik. A kép - úgy gondolom - nagyon szép, amit használ, a korinthusiakat mintegy menyasszonyt állította Krisztus mellé, mondja Pál, a képben érzékelteti, hogy nincs személyes feszültség őközötte és a korinthusiak között, de az felelősség, hogy én vagyok a jobbkeze a vőlegénynek vagy a menyasszonynak. Izraelben az volt a szokás abban az időben, hogy a házasságkötés kapcsán 12 jó barát volt a házasulandók körül, akik intézték a szertartásnak meg az egész lagzinak a dolgait, és az angolban van ez az ilyen vőfélyekre bestmann, a legjobb ember, a legjobb barát, akinek felelőssége van, hogy a házasság hogy működjön. Pál ilyen jó barátnak állítja magát, így hoztalak össze benneteket Krisztussal. Ha összejött ez a találkozás Krisztussal, persze hogy kétségbe van esve, hogy jön valaki, hivatkozik az apostolságára, ékesszólásban vetekszik Apollóssal, aki szebben prédikált mint Pál, és akkor olyan evangéliumok után mennek, amit nem hirdettünk, olyan lélek után amiről nem szóltunk. Nem az a baj, hogy a lélek különböző, hanem ha én tudom, hogy Krisztust hirdetem, ahogy Pál is tudta, akkor ha más Krisztus után mentek, vagy más típusú hitet akartok követni, akkor veszélyes, mert az elhajlás a hittől. Minden elhajlás úgy kezdődik, hogy egy pici váltót állítanak át a váltókezelők. Hosszú távon az több ezer kilométeres differenciát okozhat a vonat végcélnál való befutásánál. Úgy gondolom, ez a féltés van ebben a szakaszban, és nem a maga állítás. Nem az, hogy én most itt valaki vagyok, hanem én valakivel jöttem, én valakit rátok bíztam, és titeket pedig őreá, és nagyon hamar elhajolnátok, ha csak a fületekre hallgatnátok, a fülön keresztül fogadnátok be a dolgokat, mindenféle beszéd után, sokkal jobban arra mennétek, mint az élő Krisztus hirdetése után, és ez azért nagyon veszélyes, mert Pálnak egyetlen hivatkozási alapja: ismertek. És ha ismertek, azt is tudjátok, hogy én kit képviselek. Itt is van egy aranyos történet, ami beszédes. Arról szól, hogy egy híres színész jelent meg egy vacsorán valamikor, és azt kérték a vacsora résztvevőitől, hogy néhány gondolatot mondjanak a vacsora végén.  És a híres színész felállt, és gyönyörű tónussal,  meg a színészetének összes leleményével elmondta a 23. zsoltárt, ami nekünk amúgy is egy kedves zsoltárunk. És leült, tapsot kapott, és utána a következő ember, aki szólt volna, az egy gyengébb képességű, de mit se változtatott a gondolatain, ő is a 23. zsoltárt idézte. Kicsit nyilván parafrázisban, picit egyszerűbb gondolatokkal. Elmondta, és nagy csend lett. Mire a színész odahajolt a mellette ülő egyszerű emberhez, és azt mondta: Uram, én tudom a 23. zsoltárt, ön pedig ismeri a Pásztort. Úgy gondolom, ez a nehézsége minden apostoli szolgálatnak, és minden keresztyén bizonyságtételnek, legyen az szószéki vagy éppen a keresztyén életvitel megjelenítésére való. Az még kevés, ha ismerjük a textust, kevés, ha ismerjük az igét, kevés, ha ismerjük a Szentírás gondolatait, néhány frappáns igeszakaszt, ami éppen célba juttatandó. Az igazi áttörés, és úgy gondolom, hogy ezt a gyülekezet is érzi rajtunk az az, hogy Krisztusról prédikálunk vagy Krisztusból prédikálunk. Pál ezt nem akarja elengedni. Azt mondja Pál: vannak emberek, akik jönnek Krisztus nevében, Jézus maga is figyelmeztetett az evangéliumokban, hogy jönnek majd utánam, akik azt mondják: figyeljetek ide, és Krisztusról prédikálnak a szó rossz értelmében. Ő pedig tisztában van azzal, hogy ő Krisztusból prédikál, és ha valamiért nyűglődik ezzel a gyülekezettel, mert Krisztusban akarja őket megtartani, és Krisztushoz akarja visszavezetni őket. Szerintem egy gyülekezet csomó gondja abból adódik, hogy a teológián meg lehet sok mindent tanulni, többek között, hogy Krisztusról hogy kell  szépen, jól prédikál,ni, meg a Szentháromságot nagyjából értelmesen hogy lehet elmondani, de hogy szavait hitelesítse egy lelkipásztor a szószéken is, meg az életben is Krisztusból kell szólnia, tennie, forgolódnia, és ezt egy gyülekezet hihetetlen érzékenységgel észreveszi. És nem elégszik meg - hála Istennek azzal -, hogy valaki  Krisztusról beszél. Mint ahogy a gyerekeink se elégszenek meg azzal, hogy ételt meg ruhát meg fedelet adunk a fejük fölé, hanem nagyon érzékenyen látja, - a gyerek a legérzékenyebb műszer - hogy milyen ember az apám vagy az édesanyám, hogyan éljük meg, amiről beszélünk, vagy nem beszélünk, hogy szeretjük egymást, ezek a legfontosabb műszerek, ami egy lélekben, szívben lehet. Megvan a joga a gyülekezetnek, hogy ezen mérjenek bennünket. Pál apostol is úgy gondolta, és ezért  beszélt arról, hogy az ismeretben őt is, meg akit Ő képvisel, azt ismerjék, és hordozzák, tartsák meg az életükben a korinthusiak. Mást nem tudok magunknak se kívánni!