Ajánlom nektek nőtestvérünket, Fébét, aki jelenleg a kenkhreai gyülekezet szolgája: fogadjátok őt az Úr akarata szerint a szentekhez illően, és álljatok mellé minden olyan ügyben, amelyben szüksége van rátok, mert ő is sokaknak lett pártfogója, nekem magamnak is.
Római levél 16,1-2

Fébét ennek a Római levél gondolatának a nyomán a diakónusokhoz szokták hasonlítani, vagy az első diakónusnak szokták mondani, azonban a szóhasználat nem biztos, hogy meg kell tévesszen bennünket, mert nyilván a szolgálatot végezte.  Korinthusnak ebben  kikötőnegyedében levő gyülekezetben forgolódott, de - úgy gondolom - abban példaértékű mindenképpen, hogy egy hosszú felsorolás, amiben a köszöntéseket átadja Pál az ottaniaknak, és keresi a kapcsolatot a gyülekezettel, Fébével kezdi, azzal az emberrel, aki viszi a levelet talán, aki neki is szolgálatára volt, és azért is fontos a személye, mert hogy olyan dolgokat ír Fébével kapcsolatosan az apostol, amely azóta is minden gyülekezetnek, minden egyházban forgolódó embernek jó tanács a szolgálatot illetően. Hogy ennek rangja van-e, meg hogy ezt méltóságnak tekintsük-e, úgy gondolom, csak később alakult ki nyilván maga a diakónusi tisztség, de talán a szolgáló közösség tagjai számára, akik a gyülekezetben forgolódnak soha nem az volt a kérdés, hogy milyen cím meg rang jár vele, hanem hogy végzik-e ezt a szolgálatot. És nyilván ez hitelesíti igazán a munkájukat, így Fébéét is. Fébe bizonyságtétele arról szólt, hogy úgy forgolódott a szentek között, ahogy  illő volt, befogadó ember volt, több volt annál, mint ami formailag gyakorolunk egyes gyülekezeteinkben, hogy odaállítjuk a presbitereinket  a  bejárathoz, hogy köszöntsék az érkezőket. Pontosan azért, mert a gyülekezetnek az alap élménye kell, hogy legyen, hogy befogadó gyülekezetté  váljon. Ehhez nem elég egy-két emberi gesztus, ehhez egy folyamatos szolgálatra van szükség, amely megtalálja a nyomorúságban levőket, megtalálja azokat, akiknek szükségük van arra, hogy bevezetést kapjanak. Itt maga az apostol is úgy ajánl embereket a többi név is arról szól, hogy szinte ajánló levelet küld a maga látása és a maga köszöntései szerint a szolgálatukat illetően. Ha van baj a gyülekezetben, és ha van baj az egyházban, az pontosan az, hogy bezárkózik. A jól ismertek szűk kört alkotnak, és bezárulnak, és hogy ha nem engednek be maguk közé és a gyülekezetbe másokat, akkor ott az jelzi a problémáját a gyülekezetnek. Fébé ebben volt - úgy gondolom - példaértékű, és pontosan azért beszél Pál arról, hogy ha ő is pártfogolt volt, és Fébé fogta a pártját, és segített neki, akkor  ez egy olyan  helytállás, ami a legfontosabb szolgálatok közé tartozik Isten népe táborában.  Megkérdezhetnénk, hogy miért. Hát semmi másért - úgy gondolom -, itt direkt módon nem derül ki, de az egész habitust vizsgáljuk és a Pál apostoli hozzáállást, akkor ha valaki, ő tudta, hogy mit jelent elfogadottnak lenni. A damaszkuszi úton megtapasztalta, meg magában Damaszkuszban is azoknak a befogadó készségét, hűségét, szeretetét, akiknek az elfogására indult, és ha Isten elfogadott bennünket a lázadásunk után, hiszen már akkor Krisztus életét áldozta érettünk, amikor mi még idegenek és ellenségek voltunk, akkor ennek valamiféle leképződése meg kell, hogy jelenjen a Krisztust követők gyülekeztében. Ennek természetes állapotnak kellene lennie a kegyelmi oldalt nézve, és természetes módon kellene feldolgozni azt, hogy, ha Krisztus elfogadott bennünket, akkor mi is befogadunk és elfogadunk másokat. Nekem a teológus éveimben volt egy olyan tapasztalatom, ezzel hadd fejezzem be - nem tudom itt beszéltem-e erről, de Pécsett többször is elmondtam -, amikor összeverődik az I. éves teológus társaság, és méregetjük egymást, meg a gólya bemutatón egy kicsit jobban megismerjük egymás életét, szolgálatát, akkor az ember az első benyomásokból valami tapasztalatot leszűr. Volt egy hihetetlenül irritáló évfolyamtársam, akivel - megmondom őszintén -  szót is alig találtam. Ez kb. addig tartott, ameddig az ősz végén, tél elején egyszer azt mondta, hogy kisérjem el őt egy szolgálatára.  Batthyány téren szedte össze a nyomorultakat, akik ott megágyaztak a falak mellett a kis hullámpapírjukon, és aludtak a hálózsákjukban, és élték a  nyomorultak életét, és néha a kábítószer is előkerült, és végignéztem azt, hogy ő mit vállal azért, hogy a Krisztus ügyében nap mint nap ebben az emberi mélységben  helytálljon.  És onnan kezdve alakult ki a kapcsolatunk, és onnan kezdve tudatosan építettem fel  magamban a vele való kollegiális viszonyt. Pontosan azért, mert megszégyenített. Úgy, ahogy az igében van, hogy ha valakit ellenfélnek látsz, vagy ellenségnek gondolsz, tégy vele jót, és majd az parázs lesz rajta. Ez az én fejem volt  parázs, meg is égetett annyira, hogy fel kellett magamnak tenni a kérdést egyéni csendességen kívül is, hogy ha az Úristen tudja egy munkatársamat olyan helyen használni, ahol engem nem tud használni, akkor  hogy kérdőjelezem én meg a másik hitét, szolgálatát, hozzáállását, reménységét, szeretetét. Bennem van a mai napig ez a történés, s néha, amikor azt látom, hogy hihetetlen akciók tudnak indulni, hogy tereljük ki a templomból azt is, aki esetleg beesett hozzánk. Mondok egy pécsi példát. Nem egy atyafi keresett meg, hogy presbiterek szólították fel, hogy rossz helyen ül, és üljön odébb, mert ez másnak a helye. A norvég templomban még a nevek is ki voltak írva, félreértés elkerülése végett, hogy melyik család hol ül, és a szentségtörések kategóriájába tartozott, ha valaki idegenként bevetődik egy templomba, és el meri foglalni valaki helyét. Ez már a satnyulásunknak, sorvadásunknak a képe. Egy-két ezer év keresztyénség után, mintha elfelejtettük volna a fébéi szolgálatot, mintha ki tudván törölni azt, amire az Úristen alapvetően kötelez valamennyiünket, hogy legyetek minden szenthez olyan szolgálattal, segítsétek, pártfogoljátok, mert az Úristen is ezt a pártfogolást végzi a mi életünkben, kegyelemből. Ha ezt programnak tudjuk látni, és magunknak életvitelszerű megoldássá tudjuk tenni, akkor talán még gyógyítható a modern keresztyénség is, csak ki-ki lássa a maga helyét, szerepét és felelősségét ebben a szolgálatban.
Ámen