Elkezdjük-e ismét ajánlani önmagunkat? Vagy szükségünk van-e, mint némelyeknek, hozzátok szóló vagy tőletek kapott ajánlólevelekre?
A mi levelünk ti vagytok, amely be van írva szívünkbe, amelyet ismer és olvas minden ember.
Mert nyilvánvaló, hogy ti Krisztusnak a mi szolgálatunk által szerzett levele vagytok, amely nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével van felírva; és nem kőtáblára, hanem a szívek hústábláira.

2Kor 3,1-3

Gondolom, azért tetszett meg ez a rész az igéből, mert levelezésről van szó, és azt bőven tesszük, ha másként nem, egy-egy levelezőlap küldésével, vagy e-mail küldésével. Itt arról van szó, hogy az ajánlás, ami az ókori levelek része is volt, Pál apostol is ajánlotta a Római levélben például Fébét a szolgálatra, megtette, hogy másokért kiállt, azt most úgy veszi, hogy a korinthusi gyülekezet, akikkel a legtöbbet kínlódott, és akikkel nem volt túl jó viszonyban, mégis azt írja, hogy nem tintával írt levél vagytok, hanem szívbe írt levél, mint hogy ha az embernek az volna a legkedvesebb gyermeke, akivel a legtöbbet bajlódott, és aki a legtöbb gondot okozta. Valahogy így látom én ezt a Pál apostoli működést és levelezést a korinthusbeliekkel. Ezt nem tintával írják. Ennek egy folyamatos levelezés, kapcsolattartás, és szívbe írt szolgálata a háttere, és  azt is tudja, hogy azok a korinthusiak, akikkel annyit vesződik, azok ugyanakkor a Krisztus levele, még akkor is, amikor azt hozzáteszi:  a mi szolgálatunk által szerzett levele vagytok. Vagyis számomra azért megdöbbentően szép ez a Pál apostoli vallástétel a korinthusiak mellett, hogy nem engedi odáig süllyedni a dolgot, hogy összevesszen velük. Még ha  tüske, fájdalom is van , egy közösség megszülésének a fájdalma emögött, mégis tudja, hogy ebben a szolgálatban, amit ő végez a korinthusiak között, és amelyben vannak súrlódások, Krisztus áll mögöttük, és Krisztus intézte úgy, hogy mindkettőjük szívébe-lelkébe be legyen írva ez a közösség. Nem kőtáblákra, hanem a szívnek hústábláira - hallottuk. És azért érdekes még ez a szakasz számomra, mert  valamikor Platon mondta azt, hogy az igazi tanító nem tintával ír, hanem a tanítását lélektől-lélekig, szívtől-szívbe adják, és az emberek hordozzák a tanítást. A gyülekezetben sincs másképpen, szerintem Pál apostolnak sem volt  más lehetősége a korinthusiakkal együtt megjeleníteni azt a Krisztust, aki mindkettőjük mögött ott állt, és aki összehozta ezt a találkozást, és akarta, hogy legyen Korinthusban Istennek népe és gyülekezete. Jó lenne ezt így látni a magunk szolgálatában. Aki emberekkel foglalkozik, emberekkel találkozik, azok néha olyan súrlódásokhoz vezethetnek, amiben elfelejtjük, hogy ugyanakkor ott áll mögöttünk Krisztus. Krisztus formál bennünket egymás által is. Ha jól emlékszem, Reményiknek van az a szép verse, hogy hány vésőnek kell rajtunk dolgozni, míg a Krisztus-arc kiábrázolódik bennünk. Néha fájdalommal, de a Krisztus látásával mégiscsak a közösség vállalásával el kell végezni.
Imádkozzunk!