Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.
János bizonyságot tett róla, és azt hirdette: "Ő volt az, akiről megmondtam: Aki utánam jön, megelőz engem, mert előbb volt, mint én."
Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre.
Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által jelent meg.
Istent soha senki sem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki őt.

Ján 1,14-18

János evangéliumának ezek a bevezető részei szinte versről-versre éppen elég gondolkodni valót és egy fajta filozófiai látást is megoszt velünk, hiszen korának a nyelvén kellett szólnia, és tömören, érthetően kellett elmondania mindazt, ami rá bízatott. Én ebből a mai szakaszból az utolsó verset emelném ki: Istent soha senki sem látta, az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki őt. Körbejárja ebben a szakaszban ugyanezt a témát, ezzel kezdődik is, és ezzel záródik is, közben csak annyit kapunk, hogy Keresztelő Jánosnak a bizonyságtételéről emlékezik meg, illetve a törvény és a kegyelem idejét jeleníti meg az ószövetség, ha úgy tetszik Krisztusig vezérlő lehetőségét, és az újszövetség beteljesedését halljuk ezekben a sorokban. Az utolsó versből arra szeretnék emlékeztetni, hogy az ember hihetetlenül dolgozik azon, és hihetetlenül fontos – úgy látszik – számunkra, hogy bizonyosságot nyerjünk. A látással kapcsolatosan azok a gondolataink kerülnek talán leghamarabb előtérbe: aki lát, az bizonyos, az az érzékszervének a tökéletességével vagy a csúcs érzés szervével hagyatkozik rá a látottakra, pedig tudjuk, hogy a szemünk is be tud csapni bennünket, és érdekes módon éppen az ószövetségben, ha úgy tetszik az egész ókori vallási világ egységesen gondolkodik abban, hogy az Isten látása nem is olyan egyszerű dolog. Mert ahogy mi szeretnénk látni az Istent, ugyanakkor Isten önmagát nem engedi csak úgy látni. Gondoljunk arra, hogy a hang szól Mózessel a csipkebokorban, hogy ott van az ószövetségi gondolkodásban a lényeg, amikor azt mondja, hogy Őt senki sem láthatja, mert aki látja, az belepusztul, szent és profán találkozása az nyilvánvalóan az utóbbit kioltja. Benne van a próféta tapasztalatában, hogy mi mindenben kereste Istent a viharban, a szélben, a természeti erők megjelenésében, és mibe találta meg: a halk és szelíd hangban. Itt pedig éppen arról akar hangsúlyosan szólni János, hogy mintha ezek az idők elmúltak volna. Krisztus érkezésével, a Krisztus jelenlétével közöttünk, mintha Isten átlépett volna egy ilyen határt, amely – nagy szót szólok, de csak azért, hogy jobban értsük – az önfeladás határa. És ez azért elgondolkodtató, mert az ember igazán – úgy gondolom – Istentől tanulhat meg személyes kapcsolatokat. Ha jó személyes kapcsolatokra törekszünk, akkor a szeretet mindig önfeláldozó. Abban mindig fontosabb lesz a másik, mint saját magam. Ott mindig az lesz a lényeges, amit én tudok tenni a másikért, és akivel a másikat tudom segíteni, nem pedig az, hogy sajnáljam magamat, mert világítani kell, mert sóként fel kell oldódni, mert kovászként el kell vegyülni a környezetben. Isten tehát, amikor úgy döntött, hogy a kijelentés teljességét adja a Fiúban, akkor nagyon-nagyon lényeges ponton lépte át az addigi határokat, bennünket is biztatva, hogy van egy legitim határátlépés, ez a legitim határátlépés pedig a szeretet teljessége közösségteremtő ereje, az önmagunk feloldódása abban, hogy a másikat még magunknál is jobban szeretjük. Aki saját Fiának nem kegyelmezett, hanem érettünk áldozta, és éppen ezért hiteles a jézusi jelenléte, a jézusi bizonyságtétel, mert ennél harmonikusabb, ennél különlegesebb viszonyt nem kaphattunk volna. Mi is fiakká lehetünk, és nem béresekké és szolgákká, hanem szeretettekké és örökösökké Fiú érdeméért. Ezért szép számomra ez a mondat, hogy Istent soha senki nem látta, de abban a pillanatban, hogy a különleges, az Atyjával különleges viszonyban levő Isten, aki az Atya kebelén van, Aki olyan harmóniában van az Atyával, hogy ki tudja mondani ennek az evangéliumnak egy másik pontján: aki engem látott, látta az Atyát, és ahol én vagyok, ti is ott lesztek, ez az, ami teljesen bensőséges, akadály mentes szeretetkapcsolatot feltételez. Mi meg nyavalygunk az akadályainkról, a kishitűségünkről, a bűneinkről, a téb-lábolásainkról, az oda nem való megoldásainkról, szerintem az Úristen Krisztusban mosolyog. Mint, ahogy egy jó szülő mosolyog a gyermeke tétovázásain, bukásain, és tudja, hogy akármennyire imbolyog a gyerek az első lépéseknél a hepe-hupás talajon, majd futni fog. Nemcsak járni, futni is. És már benne a látja az esetlenkedő gyermekben a jól tájékozott és jól mozduló lehetőségét a jövőnek. Ha abban a szeretet légkörben nevelődik a gyermek, ha a családban megkapja azt a bizalmi légkört, azt a bensőséges kapcsolatot, amire szüksége van, az ingó-bingó gyermekből biztos járású, biztos kiállású, nevetni és hálát adni tudó felnőtt lesz. Szerintem az Úristen is ezt várná tőlünk. Valami hasonlót várna, hogy ne a szemünkön akarjunk mindig tájékozódni, ne a bizonyosságot akarjuk keresni, hanem hagyatkozzunk Rá, hogy Ő döntött felőlünk, hogy Ő a legtöbbet ajándékozta nekünk. Ő minden határt átlépett azért, hogy hozzánk közel legyen. Ha pedig megkaptuk a teljességet, utána már minden a miénk, akkor már emlékezhetünk arra, hogy az ígéretek nekünk lettek és gyermekeinknek, akkor már szabadon és hálával szolgálhatunk Neki, akkor mitől félnék én az Isten tenyerén? Menjünk nezzel a bizonyossággal, amit a szemünk jelentene a hétköznapi életben, de inkább a bizalom és a hit útján való Krisztus-követés jelenthet most sokat. Nem zúgolódva nem megkeseredve, nem azért, mert annyi minden gond, baj hátráltat, és talán a saját bűneink is nehezítik az utunkat, hanem azért, mert Isten már döntött felőlünk, általunk, amikor engedte látni az Ő Egyszülöttjét teljes közösségben Vele és velünk is. Visszafogadott bennünket, a tékozló fiúk ünnepelhetnek, gyűrűt húzhatnak, ökröt süthetnek, és hálaadással énekelhetik az új éneket Istenüknek.
Ámen