„Miután ezeket mondta Jézus, tekintetét az égre emelve így szólt: Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, 2 mivel hatalmat adtál neki minden halandó felett, hogy mindazoknak, akiket neki adtál, örök életet adjon. 3 Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust. 4 Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem 5 és most te dicsőíts meg, Atyám, önmagadnál azzal a dicsőséggel, amely már akkor az enyém volt tenálad, mielőtt még a világ lett.”
Jn 17,1-5

Ezen a reggelen énekben imádkozzunk:

 „Magasztallak én téged, Isten, egeknek királyát, :/: Hogy tőlem meszsze űzted A sötét éjnek homályát. Nem küldél rám betegséget, Sem egyéb ínséget, Épségben megtartottál, E napra engem juttattál.” (487:1)

Ahogyan olvassuk a János írása szerinti örömhírt napról-napra, ma reggelre egy olyan mély és bensőséges részhez értünk, ami felett megrendülten érdemes elcsendesedni. Az Úr Jézus Krisztust halljuk, ahogyan Atyjához szól imádságban. Az Ő „belső szobája” megnyílik számunkra. Eddig az övéihez, tanítványaihoz beszélt, most pedig róluk beszél Atyjával. Engem mindig megindít az, ahogyan „ott lehetek” Isten Fia imádságánál.

Imádságos munka

Milyen jó ebben is követni Jézust, tanulni azt, ahogyan imádságból indul a munkájába és imádsághoz érve viszi végbe azt. Isten Fia így végezte szolgálatát. Nyilvánvaló, hogy az az ember is, aki a munkáját nem csupán emberi feladatként végzi, hanem Istentől kapott munkaként, imádkozó ember. Ez nem egy kegyes szokás, hanem egy életritmus, összhang azzal, Aki megbízta őt. Milyen gyakorlata, ritmusa van életünkben az imádságnak és a munkának?

Céltudatos felhatalmazás

Egészen pontosan elhangzik Jézus Krisztus imádságában, hogy felhatalmazásának célja az volt, hogy a neki adottaknak örök életet adjon. Csodálatos látni azt, hogy a hatalmával így élt, javukra használta azt. Odaadó életet élt, hogy a rábízottak részesei legyenek annak, ami elkészítetett számukra. Az Istentől kapott munka célja - a mi esetünkben is -, a másik ember valódi java és haszna. Vajon ott van-e tudatosan bennünk, hogy mások gazdagítására kaptunk felhatalmazást mi is?

Isten képviselete

Jézus Krisztus az örök élet titkáról kijelentette, hogy ez az egyedül igaz Isten és az Ő megismerésében jelenik meg. Aki a Szentlélek által megismerheti a Fiút és Benne az Atyát, az részese az örök életnek. Az Úr Jézus személye, élete, szolgálata bemutatta az Atyát, Ő képviselte Őt igazán itt a földön. Minket is arra teremtett Isten, hogy személyünkkel, életünkkel, munkánkkal Őt képviseljük az emberek között, ez Jézus Krisztus által lehetséges nekünk is. Figyelünk-e Isten képviseletére, megismertetésére személyesen, életünk, munkánk vonatkozásában?

Megbízatás szerint

Fontos felismerés áll előttünk az Úr Jézus Krisztus imádságában. Ő nem végzett mást, egyebet csak azt, amivel megbízta Őt az Atya. A rábízott munkára figyelt, minden mást elengedett, ezzel foglalkozott és erről is adott számot. Sem többet, sem kevesebbet nem tett, mindenben figyelt az Atya utasítására. Ez óvta meg Őt attól, hogy a sürgős dolgok elfordítsák a fontosaktól, ebben is követnünk kell Őt. Vajon a ránk bízott dolgok foglalkoztatnak-e minket valóban?

Isten dicsősége

Végül azt is világossá teszi a főpapi imádság, hogy mi volt Urunk elsődleges célja. Küldetésében, bennünket mentő, megajándékozó szeretetében az Atya dicsősége, dicsőítése vezette Őt. Ez a legmagasabb rendű cél, nem mi, emberek, hanem a mi megmentésünkben is az Ő dicsősége ragyog fel. S miben? Különösen is abban, hogy a rábízott munkát elvégezte. Nem hagyta félbe, nem adta fel, nem hagyta abba. A mi célunk sem lehet más az Ő követésében. Végbe kell vinni a ránk bízott munkát, nem mást, azt, amivel Ő bízott meg.

Mindezek fényében gondolkozzunk el a feltett kérdéseken és törekedjünk Istent dicsőítő, másokat gazdagító, imádságos munkát végezni, végbe vinni!

• Milyen gyakorlata, ritmusa van életünkben az imádságnak és a munkának?
• Vajon ott van-e tudatosan bennünk, hogy mások gazdagítására kaptunk felhatalmazást?
• Figyelünk-e Isten képviseletére, megismertetésére személyesen, életünk, munkánk vonatkozásában?
• Vajon a ránk bízott dolgok foglalkoztatnak-e minket valóban?
• Végbe visszük-e azt, amivel megbízattunk, ami a küldetésünkhöz tartozik Isten dicsőségére?

Fejezzük be a már felidézett ének imádságával:

„Szívből könyörgök néked, Kegyes teremtő Istenem: :/: E napot is engedd meg Békességgel véghez vinnem, Akaratodat tanulnom, Útaidban járnom; Oltalmad béfedezzen, Kedvem kedved szerint légyen.” (487:2)