– Elmondatott 1852 jún. 20. –

Ennek a kijelentésnek az alapja – úgy látszik – a vallásnak az a megvetett állapota volt, amelyben Ézsaiás idejében leledzett. Júda trónján nagyon feslett erkölcsű uralkodó ült, olyan király, aminő kevés szennyezte be a szent történet lapjait. Udvara tele volt olyan emberekkel, akik könnyelműségükről voltak hírhedtek. Az oltár puszta és elhagyott volt. Szentségtelen kezek a pogányság utálatosságait helyezték a szent helyre s a kegyesség – miután az állam, a gyülekezet, a királyi udvar egyaránt száműzte – bujdokolni volt kénytelen a föld határain. Az ilyen állapotot könnyű bizonyos távolságból szemlélni, ám az az ember, aki a valóságban ilyen viszonyok közt él, nem menekülhet két gyötrő kételytől: egyfelől gyanú támad szívében az Isten igaz voltára nézve, másfelől aggályok fogják el a saját kötelességeivel szemben. Mert a csalárd szív ilyenkor azt súgja az ember fülébe: Érdemes-é bukásnak indult ügyért szenvedni? Tisztelet, előmenetel, nagyság jár a lelkiismeretlen életmód nyomán. A jóban való állhatatos kitartás viszont azzal van összekötve, hogy újjal mutatnak az emberre s messze elkerülik. Ha az ember békében akar élni, ennek egyetlen módja van: az, hogy az ember nem akar különb lenni másoknál.
Ésaiás korában – úgy látszik – ilyenek voltak az állapotok. Az ő tiszte éppen az volt, hogy ebbe a sötét korba világosságot hozzon. Ezért ő védelmére kelt az Isten fenségének, s így szólt: „Ő a Magasságos és Felséges, aki örökké lakozik”. Másfelől kitartásra biztatta az elnyomottakat. Eszükbe juttatta, hogy az ember igazi méltósága egészen más, mint a pillanatnyi jó szerencse. „Isten azzal lakozik, – mondotta – aki töredelmes és alázatos szívű”. Lássuk, atyámfiai, ez alkalommal, mit jelent

I. Isten nagysága,
II. Az ember nagysága.

I. Isten nagyságának számunkra – hogy úgy mondjam – első mértéke az idő. „Isten örökké lakozik”. Vannak dolgok, amelyek felett csak azért is jó elgondolkodni, mert a róluk való elmélkedés kitágítja értelmünk látókörét. Ilyen az örökkévalóság. Gondolataidat az örökkévalóságra nem tudod úgy irányítani állandóan, hogy valami különös lelki emelkedettséget ne éreznél, míg ugyanakkor saját jelentéktelenséged tudata mélyen megaláz. Valami kibeszélhetetlen nagy dologgal kerülsz érintkezésbe, amely meghaladja gondolkodási képességed szűk látókörét, úgy hogy ennek a dolognak már a puszta fogalma is felemelőleg hat reád. Az egyetlen út, ahogy az örökkévalóságról fogalmat alkothatunk az, ha lépésről-lépésre haladva az általunk ismert idő legszélső határai felé s így mindig feljebb és feljebb emelkedve, végtére mintegy elveszünk az elénk táruló nagyszerű látványban. A végtelenséget nem tudjuk felfogni, de egyet-mást mégis megtudhatunk róla, ha fontolóra vesszük, hogy tartsuk bár magunk előtt az időnek akármekkora mértékét, az örökkévalóság határtalanabb a határtalannál is. Vegyük pl. hazánk történetét. Lehet, hogy már hónapokat fordítottunk arra, hogy legalább puszta körvonalakban megismerjük azokat a nagy eseményeket, amelyek hazánkat a tovagördülő évszázadok lassú folyamán azzá tették, ami. Ám ezért hazánk legősibb századai még mindig messze vannak tőlünk, s a messzeségből úgy tűnnek fel előttünk, mint valami távoli mohlepte világ omladékai. De ha ezt az őskort összehasonlítjuk az emberiség legrégibb fennmaradt emlékeivel, ha fontolóra vesszük, hogy hazánk a művelődésnek a legelején állott, mikor az egyiptomi gúlák már másfél évezredes múltra tekinthettek vissza, akkor megint tettünk visszafelé egy lépést, amely bennünk a véghetetlen idő kettős érzetét kelti. Sokszorozd meg ezt az időbeli távolságot s elérkezel ahhoz a messze távolban végbement pillanathoz, amikor Isten a mai világ képét előhívta az alaktalan semmiségből.
A modern tudomány egy olyan hegyoromra vezetett el minket, amely még ennél is távolabbi korok képét tárja elénk. A mai tudás arra ösztönöz bennünket, hogy megszámlálhatatlan évszázadnyi távolságra nézzünk vissza, amelyeken át az alaktalan űr már régtől létezett, mielőtt a jelen teremtés képét öltötte magára. Ha a modern tudomány igazat mond, akkor az Isten a nappalt nappalnak sok millió évvel ezelőtt nevezte el. Teremtést teremtés követett s teremtés teremtés romjai alá temetkezett a földnek színén. Aztán – még ezeken is túl – volt idő, volt korszak, amikor ez a föld, a maga számtalan teremtési fázisával még egyáltalán nem létezett. S tovább menve: a múlt végtelen távolságában nagyon is jól elképzelhető, a földi teremtés analógiájának alapján meg nagyon valószínűnek látszik, hogy a végtelen időben egymásután ezer és ezer világ jött létre, amelyek feltűntek, leélték a maguk életét s azután megsemmisültek. E határtalan méretek mellett mennyire eltörpül a mi bolygónknak alig pár évezredes múltja! Az értelem szinte belevész, amikor az ilyen eszmék felett elgondolkodunk. Ha folytonos hozzávetés által messze-messze visszamentél a múltba, s ha még mindig úgy találod, hogy épp oly határtalan távolság tátong előtted, mint annakelőtte, képzeleted teljesen felmondja a szolgálatot, agyad beleszédül, és szinte megzavarodik a benne támadó új és idegenszerű gondolatoktól, amelyeknek nem tudsz nevet adni. Ám a lenyűgöző számadás várakozik ránk, ha tekintetünket a jövő felé fordítjuk. Az idő mérhetetlen messzeségbe nyúlik vissza a múltba, de épp így bontakozik ki a jövő felé is. Már most ilyen fogalom az, amelynek segélyével a próféta megkísérli megmérni az Isten mérhetetlenségét. Mindez az örökkévalóság a maga felséges nagyságában sohasem volt úgy, hogy valaki ne lakozott volna benne. Az örökkévalóság magában semmit sem jelent. Csak arra való az, hogy a benne lakozó nagynak és felségesnek a létezését kifejezze. Mi valami ábrándos megkülönböztetést teszünk az örökkévalóság és az idő között. Ám ez nem helyes megkülönböztetés. Mi ebben a pillanatban is az örökkévalóságban vagyunk. Nálunk kezdetét vette az, ami Istennél sohasem kezdődött. A mi egetlen mértékünk eszméink egymás után való következése. Ha eszméink gyorsan siklanak tova, ha a lelkünk előtt sok a látnivaló, ha sok gondolat suhan át lelkünk felett, akkor úgy érezzük, hogy az idő kitágul. Ha viszont valamely egyszerű foglalkozás megszokott légkörében éljük le napjainkat, amikor minden nap ugyanaz a teendő vár ránk s heteken át nem látunk semmi változást, akkor viszont az évek oly gyorsan suhannak el a fejünk felett, hogy szinte észre sem vesszük őket. Nem így áll a dolog Istennel. Nála nem lehet szó az eszmék egymás után való következéséről. Minden lehetséges eszme most is jelen van ő benne, sőt tízezer esztendővel ezelőtt is jelen volt ő benne. Isten lakóhelye az örökkévalóság, amely sem múlt, sem jövő, hanem határtalan és megmérhetetlen jelen.
Ám a felolvasott vers más módot is nyújt nekünk az Isten megmérésére. A másik Istenmérő eszköz a tér. „Ő magas és felséges helyen lakozik”. Ám ezen felül ott lakik a legjelentéktelenebb helyen, az ember szívében is s az az eszme, amely által a próféta kifejezésre akarja előttünk juttatni Isten nagyságát: az Örökkévaló mindenüttléte. Nehéz megmondani, hogy Istenre nézve melyik fogalom jelent nagyobb felmagasztalást: a véghetetlen idő-é, vagy a véghetetlen tér. Ha hazánk szelíd és szűk határaiból eltávozunk, s valahol a föld oly pontján állunk meg, ahol a természet vadabb és félelmesebb formát ölt magára, akkor bizonyos mértékben tudatára jutunk annak a felséges nagyságnak, ami a tér fogalmát jellemzi. Eredj el oda, hol az óriási hegyek, a föld oszlopai nyugosznak körüled a maguk rendületlen fenségében, ahol hegy hegybe kapcsolódva mint valami óriási láncolat emeli hóval fedett csúcsát a magasságba: mikor ez a látvány először tárul fel előtted életedben, akkor először fog el az az érzés, amelyet közönséges szóval úgy lehetne kifejezni, hogy az eszmék árja összecsap a fejünk felett. Mikor azonban azt halljuk, hogy e szédítő magaslatok nagysága elenyésző pont a földgömbhöz képest s mikor ezen az úton tovább haladva eljutunk addig a gondolatig, hogy maga a föld is elenyészően csekély pont abban a hatalmas világrendszerben, amelyhez tartozik, úgy hogy a mi kis világunk bátran meg is semmisülhetne a nélkül, hogy pusztulása a világegyetem szempontjából érezhetővé válna; mikor azt halljuk, hogy legalább nyolcvanmillió ilyen naprendszer bolyong a végtelenségben, amelyek legtöbbjéhez képest a mi naprendszerünk elenyésző semmiség s mikor a gondolkodás rákényszerít bennünket arra az eszmére, hogy a teremtő erő még az általunk elképzelhető legtávolabbi határokon túl is szükségképpen hat és munkál, mérhetetlenül távolabbi messzeségekben is, mint ahova a szem elláthat, vagy a gondolat elhatolhat; akkor, atyámfiai, az a mélységes döbbenet, amely szívünkben kel, nem egyéb, mint önkéntelen hódolat Isten egy részének nagysága előtt. Ámde nincs is szükségünk tudományra, hogy mindezt megtanuljuk. A térnek emberfeletti gondolata lenyűgözi már a gyermeket is. A gyermek képes a fejét a kezére hajtani és gondolkodni, gondolkodni mindaddig, amíg képzeletben eljut a világegyetem valami távoli korlátjáig. Ám a nehézség még mindig ott áll zsenge értelme előtt: Mi van ezen a korláton túl? Az egyetlen válasz e kérdésre csupán ez lehet: „A magas és szentséges hely.” Ez az első pecsét, atyámfiai, amellyel az Isten a maga képét ráütötte az ember szívére. Ha az isteni lét minden más vonását letörölte is rólunk a bukás: ez a két birtokunk dacol a pusztulással: az örökkévaló idő és a mérhetetlen tér gondolata.
A harmadik mérték, amely Istenre nézve osztályrészünkké lett, az ő jelleme: „Az ő neve szent.” Az ő szentségében az a fő gondolat jut kifejezésre, hogy az Isten távol van a bűntől. Atyámfiai, talán közelg hozzánk az az óra, amikor közülünk azok, akik az ő jobbja felől fognak állani, minden bűnös szennytől megtisztulva, teljességgel meg fogják érteni, mit jelent Isten szentsége. Jelenleg a föld porában csúszó szívünk miatt, amelyet a szentségtelen szenvedélyek ezerféle kitörése dúl, csak homályos fogalmat alkothatunk arról, amit ez jelent. A fő tudás, amelyet az Isten szentségéről nyerünk, a szentségtelenséggel való ismeretségünkből ered. Tudjuk, mi a tisztátalanság – Isten nem az. Tudjuk, mi a nyughatatlanság, a bűn, a szenvedély – mindezeket ismerjük. Isten egyik sem ezek közül. S ebben áll az egész ismeretségünk az ő jellemével. Tudjuk, hogy mi nem az Isten. Alig lehet rólunk joggal elmondani, hogy tudnók, éreznők, mi az Isten. S ezért már magában a szentség nevében is ez foglaltatik. A szentség régi zsidó felfogás szerint egyszerűen csak elkülönülést jelent. Mindattól, ami rossz, ami hitvány, ami alja, a mi Istenünk örökre elkülönült.
De van másik mód is, ahogy Isten nekünk fogalmat ad arról, hogy az ő szentsége mit jelent: Beszélhetsz előttünk Isten igazságáról, hűségéről s gyengéd szeretetéről. Mindezek hideg, elvont fogalmak. Mindezek nyomán semmi világos és határozott eszme nem támad a lelkünkben. Nekünk arra volt szükségünk, hogy mindezek a tulajdonságok kézzelfogható valóságban jussanak előttünk kifejezésre. S éppen ez az, amit az Isten megcselekedett. Mindezeket a tulajdonságait feltárta előttünk és pedig nem a szemlélődés világában, hanem a tények világában. Feltárta előttünk a maga jellemét, annak teljes és ragyogó pompáját, a Krisztus történetében. Szeretet, kegyelem, gyengédség, tisztaság: mindezek nem puszta nevek többé, ha úgy szemléljük őket, ahogy a mi Mesterünk emberi életében és tetteiben napfényre jutottak. A szentség mindaddig puszta árnyék az értelmünkre nézve, amíg külső alakot nem vesz magára a Krisztus életében. A szentségnek ez az egész jellemvonása érthetővé válik előttünk a Krisztusban. „Az Istent senki sem látta, csak az egyszülött Fiú… Ő jelentette ki.”
Van egy harmadik fénykéve is, amelyben Isten szentsége világosan áll előttünk s ez az a hajthatatlan szigor, amellyel Isten elfordul a bűntől. Ha Krisztus meghalt az emberekért, akkor én tudom, mit jelent Isten szeretete. Ha Krisztus emberi könnyeket hullatott Jeruzsálem felett, akkor én tudom, mit jelent Isten résztvevő szeretete; ha Jézus zordon dorgálása belezúgott a farizeusok fülébe, akkor meg tudom érteni, hogy mi az Isten méltatlankodása, s ha Jézus nyugodtan állt meg a gyilkosai előtt, akkor nekem fogalmam van arról, hogy minő az isteni nyugalom. Atyámfiai, az isteni kijelentés elénk tárja azt a jelenetet, amikor a síron túl minden igaz valóságában tárul fel előttünk. Isten orcája elől száműzve lesz az a tisztátalanság, amellyel szemben hiábavaló volt a végső erőfeszítés is. Az isteni ítélet végrehajtásra kerül egy oly törvény alapján, amelyet nem lehet visszafordítani. „Távozzatok tőlem, átkozottak!” Ám a legnagyobb mértékben tévednénk, ha azt gondolnók, hogy ez csupán az utolsó kijelentés dolga. Mind ennek a nyomát megleljük már a sír innenső partján is. Az emberi élet tele van az Istennek a bűntől való iszonyodásával. Szívünk aggodalmas dobogása, mikor saját gonoszsága rabságba ejti őt, az a sötét folt, amelyet a bűn hagy a lelkiismereten, amely néha a legörömteljesebb pillanatainkban éled fel, mintha soha sem akarna megszűnni; az a lázas nyughatatlanság, amely nyomon kíséri annak az embernek erőfeszítéseit, aki nagyon soká engedett a bűn csábításainak: mindezekben ott él az a törvény, amely a gonoszságot száműzi a Felséges jelenlétéből s amely hírül adja, hogy Isten szent.
E vonásokban rejlik, atyámfiai, Isten nagysága: Örökkévaló az időben – határtalan a térben – változhatatlan – tiszta benső lényegében. Lenyűgöző fensége és kibeszélhetetlen nagysága az ő tökéletes tulajdonságaiból ered.
II. Vegyük most már másod soron fontolóra, hogy miben áll az ember nagysága. Szóljunk az emberi nagyság természetéről s a nagy egyéniségekről.
Az ember nagyságát szent leckénk abban a körülményben állítja elénk, hogy Isten az embert lakóhelyévé választotta. „Lakozom a megrontottal és az alázatos szívűvel is”. Amint ezt halljuk, menten elénk tárul az Isten nagysága és az emberi nagyság közt lévő óriási különbség. Istenre nézve a nagyság és dicsőség abban áll, hogy ő a világegyetemben mindentől független s viszont az emberre nézve mindentől függetlennek lenni: szégyen. Isten mindent, amije csak van, ő magától vesz s viszont az ember mindent, amije csak van, az Istentől kapott. Az ember abban a pillanatban, amikor elszakad Istentől, elveti magától a nagyság lehetőségét is.
A Szentírás két dolgot ért azon, amikor azt mondja, hogy az Isten az emberrel lakozik. Először az ő sajátos jelenlétét, amelyet ő egyháza tagjaival közölt. Atyámfiai, mi nem merjük meghatározni, mi ez a jelenlét, s hogy Isten miként lakozik bennünk; nekünk elég, ha ezt a körülményt meghagyjuk a maga titokzatos mivoltában. Ám annyit tudunk, hogy mindazon emberek szívében, akikre az evangélium kiárasztotta a maga erejét, valami sajátos, természetfeletti erő és valóság foglal helyet. „Nem tudjátok-é, mondja az apostol, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szentlélek temploma?” Majd egyebütt, az efézusiakhoz írott levélben így szól: „Krisztusban ti is együtt építtettek Isten hajlékává a Szentlélek által.” Ebben a kifejezésben van valami, ami minden félreértést lehetetlenné tesz. Csak egy megállapítás marad a számunkra s ez az, hogy mindazokban, akik hit által Krisztuséi lettek, Isten személyesen és hely szerint vett magának lakozást.
Ám a Szentírás még valami más értelmet is tulajdonít annak, hogy Isten benne lakik az emberekben. Az első jelentés szerint a legvilágosabb és legbetűszerintibb értelemben vesszük a kifejezést. Viszont a második jelentés szerint az Isten lakozását képleges értelemben vesszük s azt értjük alatta, hogy ő megismerteti magát az emberrel. Így pl. mikor Júdás ezt kérdezte: Uram, hogy van az, hogy te nekünk jelented ki magad és nem a világnak? – Mesterünk így válaszolt: „Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet s az én Atyám is szereti azt és ahhoz megyünk és annál maradunk”. A kérdés az volt, hogy Isten miként jelenti ki magát az ő szolgáinak? A felelet rámutatott arra, hogy ő hogyan lakozik velünk. S ha a felelet egyáltalán válasz a feltett kérdésre, akkor abból az következik, hogy Istennek a szívben való lakozása ugyanaz, mint hogy Isten kijelenti magát a szívnek. Atyámfiai, ebben a két dologban áll az ember nagysága. Istennek úgy kell lakoznia a szívünkben, hogy mi tudjuk a jelenlétét s érezzük, hogy mi az övéi vagyunk, ő pedig a mienk. Teljesen különböző két dolog ez. Istent magunkban bírni: ez az üdvösség, s tudni, hogy az Isten bennünk van: ez a hívő bizodalma.
Végtére vizsgáljuk meg az igazi nagy egyéniségeket. Ezek a Szentírás szerint két csoportba tartoznak: az alázatos szívűek s a megtört szívűek csoportjába. Bár inkább azt kellene mondanunk, hogy ugyanazok az emberek ezek, csak különböző körülmények között. Az alázatosság azoknak a lelki állapota, akik még az ártatlanság állapotában vannak, a töredelem állapota azoké, akik bánják a bűneiket. Atyámfiai, valahogy félre ne értsük az ártatlan szót. Az ártatlanság a maga igazi és legmagasztosabb értelmében csak egyszer létezett a földön. Az ártatlanság ma már nem lehet az emberek vallási helyzete. Mindazonáltal vannak emberek, akik ifjúságuktól fogva Istennel jártak, nem oltották ki azt a lelket, amelyet Ő adott nekik s akik ezért viszonylag ma is ártatlan lények. Ezeknek az a tisztük, hogy a pályájukon tovább haladjanak, míg viszont a bűnös embernek meg kell állania, vissza kell fordulnia, mielőtt tovább haladna. Az ártatlan ember bűnbánata minden nap állandó és szelíd munkája s nem az élet valamely különálló s keserves részéé. Az ilyen viszonylag ártatlanok azok, akiket az Úr igazaknak mond, akiknek nincs szükségük bűnbánatra, s akikről ő ezt mondja: „Annak, aki tiszta, nincs szüksége másra, csak hogy lábait mossa meg.”
Ezeket az embereket szent leckénk úgy írja le, mint akik szívben alázatosak. A lélek ezen állapotában két dolog szükséges: az egyik az, hogy az ember helyesen értékelje az Istent s a másik, hogy helyes véleménnyel legyen önmagáról.
Mi szegény, hiábavaló és vak emberek vagyunk, valahol a Földnek, egy parányi bolygónak a távoli zugában. Isten hatalmas világából csak egy tenyérnyit látunk, elenyészően keveset az ő hatalma munkáiból s mégis azt gondoljuk, hogy jogunkban áll az ő világkormányzatáról ítéletet alkotnunk. A csillagász vizsgálja a mozgás törvényeit s elfeledi, hogy kell lenni egy végső oknak, amely ezt a mozgást az évezredek végtelen sora előtt megindította. Az orvos vizsgálja az emberi szervezet anyagát s elfeledi, hogy az anyag magától talán mégsem fejlődhetnék olyan páratlan szépségre. A bölcselő beletemetkezik az értelem törvényeibe és elfeledi, hogy kell lenni valami szellemi hatalomnak, amely mindezeket a törvényeket létre hozta. S mindez, atyámfiai, a bölcselkedés fennhéjázó gőgjéből s az értelmi nagyralátásból származik. Az emberek szemlélik a természetet, de rajta keresztül nem látják meg a természet alkotóját. Istenre vonatkozó rettenetes tudatlanságunk gőgünknek s a bűnnel szemben való engedékenységünknek a következménye. Istent az ember szívéből az értelmi gőg épp úgy kizárhatja, mint a szív nagyralátása.
A fáraót a Szentírás úgy állítja elénk, mint a gőg és büszkeség példaképét. Büszkeségének, gőgjének az oka az volt, hogy nem ismerte az Istent. Kicsoda az Úr, hogy a szavára hallgassak? Nem ismerem az Urat s nem is bocsátom el Izraelt. Fáraó egész szívével beleélte magát Egyiptom szűk körű politikájába. Korának nagy kérdése az volt, hogy miként lehetne megnövelni a saját népe erejét s megakadályozni az izraeliták felkelését. Számára a kis egyiptomi királyság volt minden, az egész világ. Ezért a szívét bezárta az igazság, az emberiesség hangja előtt, más szóval nagy volt emberi fensége büszkeségében, de kicsiny a magasságos és felséges Isten tekintete előtt. Valósággal elbástyázta magát az Isten megismerésétől.
Az alázatosság legközelebbi kelléke az, hogy az ember helyesen értékelje önmagát. E pontnál az önámítás roppant tömegével találkozunk. Képesek vagyunk magunkról olyasmiket mondani, amiket nem tudnánk elviselni, ha más valaki mondaná felőlünk. Az igazán alázatos embernek nem volna kifogása az ellen, ha tényleg úgy bánnának vele, ahogy a saját nyilatkozatai szerint megérdemli. Mivelünk másként áll a dolog kedves atyámfiai. Mi mély szégyenérzettel borulunk le titkos kamaránkban az Isten előtt. Szánjuk-bánjuk a bűneinket. Istennek azt mondjuk, hogy számunkra az utolsó hely is nagyon jó. Ám aztán kimegyünk a világba, s ha kicsinyléssel és lenézéssel találkozunk, ha a véleményünket nem veszik kellőleg figyelembe, ha másokat elénkbe helyeznek, belenyilallik szívünkbe a sértődöttség s az irigység minden fájdalma. Életünk fele keserűsége ebből a forrásból fakad, úgy hogy a legtöbbet az embertársainktól eredt úgy vélt sértésektől, vagy elhanyagoltatásunk miatt szenvedünk. Kedves atyámfia, ha mi magunk olyanoknak látjuk magunkat, aminőnek az Isten lát, akkor mindenütt készen kell lennünk arra, hogy hallgassunk, amikor mások beszélnek, készen kell lennünk arra, hogy a mellőzést elviseljük, hogy félreálljunk, utat engedve másoknak. Készen kell állanunk arra is, hogy másokat vezessünk rá arra az útra, amelyen haladva magunknak szereztünk volna hírnevet. Ilyen volt a Mester lelkülete. Ilyen a csendes és szelíd lélek, ilyen az alázatos kebel, amelyben a Magasságos és Szent lakozik.
Az igazán nagy emberek másik osztályába azok tartoznak, akiknek szíve töredelmes. Első pillanatra hajlandók vagyunk azt hinni, hogy az ártatlan és bűnbánó ember közt óriási különbség van. A példázatban is így gondolkodott a tékozló fiú testvére, mikor látta, hogy az atyja visszafogadta az ő öccsét szeretetébe. Meglepődött s egyúttal megsértődött. Ő hosszú éveken át híven szolgálta atyját, amíg testvére dobzódó életével túladott mindenén. Ám szent leckénkben Isten semmi különbséget nem tesz a kettő között. Az alázatos és hű követőt, valamint a megtört szívű bűnöst egy színvonalra helyezi. Mindkettővel egyaránt lakozik: a töredelmes szívűvel épp úgy, mint az alázatossal. Mindkettőt körülfogja a maga felséges jelenlétével, s az egyháztörténelem évkönyvei tele vannak Isten e csodálatos kegyelmének példáival. Krisztus életátalakító kegyelme folytán azok az emberek, akik annak előtte igazán a Sátán munkájában forgolódtak, később épp oly szemmel láthatólag szolgálták a mennyet, mint amily szemmel láthatólag járták annak előtte a bűn pályáját. Olyan kétségbevonhatatlan példái vannak ennek, hogy az ilyen példákból egyesek azt a fonák következtetést vonták le, hogy ha az ember nagyon szent akar lenni, akkor előbb nagyon bűnösnek kell lennie. Isten ments, atyámfiai, hogy valaha mi is erre a következtetésre jussunk. De azt igenis levonjuk a magunk biztatására, hogy bűnös múltunk nem okvetlen zárja el előlünk a jövő magas törekvéseit. „Azokat a dolgokat, amelyek hátunk mögött vannak”, el kell felednünk. Nem szabad kétségbeesésbe süllyednünk balgatagon elfecsérelt esztendeink miatt, mintha azok a szentséget ránk nézve teljesen lehetetlenné tették volna. Amilyen mélyen süllyedtünk egykor a földi élet vágyaiban, épp oly mélyre süllyedhetünk a bűnbánatban s éppoly magasra emelkedhetünk a lelkiségben. Csak valamivel ma már kevesebb időnk van arra, hogy ezt megtegyük. Helyes, atyámfiai; próbáljuk meg munkánkat annál gyorsabban végezni. Krisztus képes arra, hogy esztendők munkáját órákba sűrítse. Ezt tette a haldokló gonosztevővel. Aki idejében nekilát, annak bizonyára még elég ideje van. Velünk bizonyára nem így van, mert mi már elvesztettük az időnk javarészét. Ha makacs és önző akaratunkkal elvesztettük Isten derűt adó és boldogító jelenlétét, mi vár ránk? Vigasztalan szomorúság? Nem, atyámfiai. Lehet, hogy a nyugalom és tisztaság örökre eltávozott a szívünkből, de velük még nem költözött el minden. A fahéj édessége éppen az összetörött voltából ered. Épp így hozhat a Krisztus keresztjének a szelleme szépséget, szentséget, békét elő a megtört és szétzúzott szívből. Isten a töredelmes szívűvel épp úgy lakozik, mint az alázatossal.
S most utoljára hadd vonjuk le a tanulságot az eddigiekből. Az első tanulság az, hogy az olyan Istennel, aminő a mi Istenünk, összeütközésbe jutnunk nagyon veszedelmes. Mi napról-napra vétkezünk gondolatban és szóban s az emberek homályos tekintete nem vesz róla tudomást. Emberi ellenségeink éberségét kijátszhatjuk, az ő hatalmuk köréből elmenekülhetünk, ám a mindenségben nincs hely, ahol Isten átható tekintete rajtunk ne csüngene s felemelt keze utol ne érne. Az embereknek gyorsan rajtunk kell ütniük, ha egyáltalán büntetni akarnak, nem szabad az időt vesztegetniük, mert a halál esetleg kiragadja a bűnöst a kezükből. De nem siklik ki az alkalom Isten kezéből, s ez az, ami az ő hosszútűrését olyan fenségessé teszi. Istennek van ideje, Ő várhat, mert előtte van az örökkévalóság, s bármikor cselekedhetik. Isten tekintete előtt minden nyíltan és leplezetlenül áll.
Szent leckénk aztán arra is megtanít, hogy milyen mennyei dolog Istennek hozzánk való leereszkedése. Hogy Isten velünk lakozik, ez nem azért különös, mert az ember jelentéktelen teremtmény. Isten dicsősége épp oly nagy abban, hogy egy parányra ügyel, mint abban, hogy fenntartja a világmindenséget. A csodálatos az, hogy az, akit az Isten lakóhelyéül választott, tisztátalan lény. S miután leszállt égi dicsőségéből, hogy ezt a világot tegye lakóhelyévé, otthonává, isteni leereszkedésének ugyanezt a tényét mutatta meg Krisztus egész életével. A mi Istenünk a föld kitaszítottjait választotta társaságául, akikkel senki sem akart szóba állani. Atyámfiai, ha mi hasonlók akarunk lenni Istenhez, a Krisztus nyomába kell lépnünk. Mi természetesen abban a kísértésben forgunk, hogy épp az ellenkezőt tesszük. Mi mindig a felettünk állók barátságára, a velük való bizalmas viszonyra vágyódunk. Tégy szert befolyásos barátokra, légy egy társaságban a tehetséges, az előkelő, a magas rangú emberekkel: ez a világ jelszava s valljuk meg, hogy gyakran a vallásos embereké is. De ha viszont azt nézzük, hogy ki hasonló az Istenhez, akkor az az ember, aki szokásává tette, hogy azokat keresi fel, azokkal áll szóba, azokkal cselekszik jót, akiket mindenki kikerül, mivel sem tehetség, sem rang, sem hírnév nem ajánlja őket, csak a szívük alázatossága: akkor az ilyen ember sokkal inkább ott hordja szívében az Istennel való hasonlóság bélyegét, mint az a másik, aki azt tette fő céljává, hogy a világ nagyjait nyerje meg, még ha az igazság kedvéért teszi is azt.
Végül tanuljuk meg szent leckénkből két olyan dolognak a bűnös voltát, amelyekkel tele van a világ: a hiúságét és a büszkeségét. E két dolog közt különbség van. A különbség abban van, hogy a hiú ember a mások bámulatát kívánja, ellenben a büszke ember megelégszik a magáéval. Ez a különbség az, ami a hiúságot mindnyájunk előtt megvetendővé teszi. A hiú emberen könnyen keresztül lehet látni – egy-kettőre még azt is észrevesszük, hogy mit kíván bámultatni: személyes képességeit-é, értelme mélységét-é, vagy a jellemét. Ha a személyére hiú, ezt a viselkedése mihamarabb elárulja. Ha az ítélete mélységére, emlékezőtehetségére, tisztességére: mindezeket lépten-nyomon s ok nélkül fitogtatja. Az emberek azonban mihamarabb átlátnak a szitán s ez az oka, hogy a hiúságra mindenkor megvetéssel néznek. Mihelyt az embereknek valahogyan a tudomására hozzuk, hogy mi esengünk a megbámultatás után, kényre-kedvre ki vagyunk szolgáltatva nekik. Ezzel önkéntelenül megadtuk nekik a jogot arra, hogy különbnek érezzék magukat nálunk. Valósággal kihívtuk őket, hogy gúnyt űzzenek belőlünk. Ezért a hiúság csak a gúnyolódás tárgya.
Másként áll a dolog a büszkeséggel. A büszke embert senki sem vetheti meg azért, mert ő büszke, mivel a büszke ember nem kér senkitől semmit. Az emberek akarva nem akarva bizonyos tiszteletet tanúsítanak a büszkével szemben, mert az ilyen ember teljesen független tőlük. A büszke beleburkolózik a maga kiválóságába s édes-keveset törődik azzal, hogy mások észreveszik-e, vagy sem. S éppen itt van a veszedelem. Bűnt emeltük az erény magaslatára. Azt hogy ő hiú, senki sem ismeri el, viszont azt, hogy büszke, majdnem mindenki könnyen elismeri. Ám, ha szentség mérőserpenyőjébe tesszük őket, nagyon kevés különbséget találunk a kettő között. Ha az ember a maga nagyságát egyszer nem az Istenben keresi, nem sokat változtat a dolgon, hogy a saját tetszésében, vagy a másokéban keresi-é. A büszke farizeust, aki telve volt a maga kiváló igazsága tudatával, Krisztus éppúgy, sőt még jobban kárhoztatta, mint a hiú zsidókat, „akik nem tudtak hinni, mivel egymástól vártak dicsőséget és nem azt a dicsőséget keresték, amely az Isten ajándéka.” Lehetséges, hogy a büszkeség valamivel tetszetősebb, ragyogóbb bűn. De azért Isten előtt nem kevésbé gyűlöletes, mint a hiúság. A szent lecke isteni szavait intézzük a magunk nyughatatlan büszkeségében égő szívhez. Lehet a büszkeség bármily mutatós és kívánatos, leplezheti magát kénye-kedve szerint a saját fenségével, annyi bizonyos, hogy a Magasságos és Szentséges előtt nem lehet egyéb, mint haszontalan hiábavalóság.

Robertson Frigyes Vilmos

(Robertson Frigyes Vilmos, Emberi és isteni nagyság és egyéb beszédek, (Robertson beszédeinek IV. kötete), Fordította: Czeglédy Sándor, Sylvester-kiadás, Tahitótfalu, 1924, 1–9. pp.)