Pár napja nálunk tanyáznak az unokák. Tévét nem nézünk, de a nagyobbik kikövetelte, hogy interneten mutassam meg nekik a világtérképet. Az mi? – kérdeztem, játszva az értetlen felnőttet. Hát írd csak be a jutúbba, aztán meglátod, oktatott a kisóvodás. Megláttam. Igen szemléletes és ügyes oktatófilm ez (többféle változatban, mindenféle ismeretanyagot közlő alkalmazással), világtérkép, de valójában világtörténet. A glóbuszt látjuk térképen, a térképen pedig évtizedről évtizedre azt, ahogyan országok, birodalmak, gyarmaturalmak alakulnak: felemelkednek és összeomlanak, hódítanak és vazallussá lesznek, felbukkannak szinte a semmiből és ugyanoda visszahullnak – ötezer éve legalább. Tíz évre jut egy töredékmásodperc, és miután mindegyik alakzat egy-egy határozott színnel szerepel a térképen, az egész világtörténelem olyan, mint egy kaleidoszkóp, folyton mást mutat, mintha valami végzetes, kiszámíthatatlan sorserő rázná. Ez a Sátán rostája? – kérdezgetem magamat Jézus szavával. Az unoka gyönyörködik egy darabig; látta már többször is ezt a szemléltetőfilmet, és előre mondja, hogy mire figyeljek: mindjárt jön Egyiptom, amott Kína, kicsit amarrébb az inkák, azok ott a görög kolóniák, emitt Róma és a Párthus Birodalom, az ott mindjárt Attila országa lesz, aztán jön majd a Kalifátus is. És, persze, ott vagyunk mi is valahol Európa közepén, sosem elég nagyok, de sokszor végzetesen kicsik.  S közben, ahogy okosan elmagyarázza, mire figyeljek, kérdez is: Ugye, az egyiptomiak szerettek harcolni? Nem tudom, kicsikém – válaszolok. De a rómaiak, ők szerettek háborúzni, ugye? – kérdez tovább roppant komolyan. Talán, nem tudom – felelek bizonytalankodva. S mikor harmadjára-negyedjére kérdezi ugyanezt, sejtelem tölt el, hogy ez a gyermek – hiszen még csak óvodás – már tudja, hogy mi emelt fel egy-egy birodalmat: a vér, a vas, a könny – a harc és a háború –, és tudja már azt is, hogy ugyanez – a vér, a vas, a könny – dönti porba azt, ami az imént két-három másodpercig – negyven-ötven-száz évig – még látszólag oly szabadon és akadálytalanul terjeszkedett a térképen, és lám, már nyoma sincs, a helyén más szín, más ország, más hatalmasság virul.

Mit mondjak én ezekre a kérdésekre? Hogy ez a filmecske csak oktatómodell, és megcsal minket a szemlélő számára kiszabott idő, és minden éppen fordítva van: a negyven-ötven-száz év alatt emberöltők élete telhetett békességben, és a háború volt csak egy röpke szakasz? Vagy mondjam, hogy azt a kiszámíthatatlan erőt, amely rázza ezt a világ-kaleidoszkópot, nos, ezt csak ilyen drámai módon érthetjük meg, de lehetne ugyanilyen gyorsításban nézni az építészet, az irodalom, a találmányok, a körülmények jobbításának történetét is?  Vagy mondjam, hogy a háború olyan törvény, amely érvényre jut erős és gyenge fölött egyaránt?

De leginkább Ézsiás próféta szavát szeretném az unokának valahogy a szívébe csepegtetni. Hogy a vascsizmák és a vérbe fertőzött harci köpenyek mind megégnek majd, amikor Isten elhozza a béke országát – nem a más vérén, nem a más könnyén, nem a más agóniáján át, hanem Krisztus magános könnye, agóniája, vére hullása és halála árán. De azt nem szemlélteti a világtérkép – ahhoz egészen más szemléletmód kell, hogy észrevegyük a kaleidoszkópon vagy éppen mögötte – az a reménynek, a hitnek és a szeretetnek a látása. Remélem, előbb-utóbb megtaláljuk azt is a youtube-on. A szívünkben már ott van.