Nemrégiben kisebb vihart kavart, de mindenképpen durva és vad vitatkozást váltott ki a Nemzeti Örökség Intézetének az a felvetése, hogy a Nemzeti Sírkertben, vagyis a budapesti Fiumei úti temetőben futópályát lehetne kijelölni a futás szerelmeseinek, hiszen a szép és ápolt környezet, a csendes park, a természeti közeg bent, a város kellős közepén igen vonzó helyszínné tehetné a temetőt, ahova, úgymond, amúgy sem csupán gyászolni, elmélkedni, imádkozni, temetni járnak az emberek, hanem sétálgatni is. Hát akkor miért ne futhatnának is?

Egészséges és szép dolog az, és netán egyszer futóversenyt is lehetne rendezni, ahogy ezt Bécsben már tervezik is egy temetőben, ha igaz a hír. Aztán a vita kirobbanván az intézet visszakozott, felfüggesztette a tervezést, elhalasztotta a döntést. Némelyek szerint: megfutamodott. Nos, ez esetben tényleg igaz a mondás: szégyen a futás, de hasznos; sőt, megtoldom: megnyugtató megfutamodás ez. Mindazáltal itt komolyabb dolgokról van szó, és súlyosabb összefüggések mutatkoznak. Csak néhányat hadd említsek.

Gyermekkoromban a szülőfalumban keserű megalázottsággal kellett tudomásul venni, hogy a falu szélére telepített szovjet laktanya – jogi kifejezéssel – elbirtokolta az egyik temetőt. Előbb a katonai bázis közelségére hivatkozva megnehezítették a temetéseket, aztán betiltották a temető látogatását. Végül pedig napi szinten zajlottak a barbár sírgyalázások, mert a szovjet katonák vonzónak találták, ha szép természeti környezetben végezhetik a szükségüket, azt pedig külön haszonnak vették, ha a sírokról ezt-azt elvihettek szuvenírnek. Persze, közben a falu közepén felállított szovjet katonai emlékműnél – emlékszünk a beton-obeliszkekre ötágú csillagokkal? – ott minden évben kétszer kényszer-koszorúzott az egész falu. Futóbajnokok, kérjük figyelembe venni a történelmi érzékenységeket!

Gyakorló lelkészként mindig megütközöm azon, ha temetéskor közönséges viselkedést tapasztalok némelyek részéről, például szemrebbenés nélkül cigarettáznak a szertartás alatt, vagy mobiloznak, vagy olyan öltözetben jelennek meg, mintha a zöld-foki szigetekről ugrottak volna haza a szomorú eseményre, rövidgatyában, pólóban. És zavar, ha a sírhoz tartó gyászmenet elől nem térnek ki a temetői úton járó egyéb autók, hanem szinte dühös agresszióval durrantanak el a gyászoló közösség mellett. Igyekvők, lótó-futók, kérjük figyelembe venni a gyász méltóságát, és ekként együttérezni a szomorkodókkal!

Félreértés ne essék, engem semmiféle babonás érzület nem tölt el temetőbe lépve. Hívő vagyok, abban az Istenben hiszek, aki az egész világmindenséget a semmiből teremtette, minket is. Isten a semmiket úgy szólítja elő, mint meglévőket. A feltámadás tehát új teremtés lesz, nem pedig a múlt így-úgy megőrzött mozaik-darabkáinak összeillesztgetése. De ugyanez az Isten parancsolja, hogy még a holtak iránt is legyünk humánusak – mert embernek lenni azt jelenti, hogy holtában is kegyelettel vagyunk azok iránt, akiket Isten a maga képmására alkotott. Tisztelt ifjak és vének, akiket becsülünk, mert egészségesen akarnak élni, kéretik fegyelembe venni, hogy a temetőben édesapám, édesanyám, a barátom, netán a gyermekem, a sorsosaim, embertársaim várnak a boldog feltámadásra. Ne lihegjük szét és össze-vissza ezt a csendes reménységet!

Végül eszembe jut Sir Roger Scruton angol filozófus megjegyzése, aki szerint mi, modernek mind templomtolvajok vagyunk, mert mit sem tudunk a szent helyek rendeltetésszerű használatáról. A templomokat, bármily furcsa, nem turistalátványosságnak építették. De mi jövet-menet bárhol becsattogunk a csend és imádság házába, csoszogunk a padok között, méltatlankodunk, hogy félhomály van és nem lehet rendesen exponálni, pedig fotóznánk ám a barokk oltárt vagy a gótikus ablakot, és roppant kínos nekünk, hogy itt-ott ül néhány alak, akik mintha imádkoznának – merő botrány: turistaidőben! –, bár inkább olyanok, mint a félrehessentett madarak, akik elől mi csipegetjük fel a nekik kiszórt magot. A temetőt nem futóknak kerítették el, a fáit nem a testedzés kulisszáinak ültették, a csendje sem arra való, hogy jól halljam, miként csikorog a futócipőm a murván. Tisztelt illetékesek, ne tegyék temetőtolvajokká jószándékú honfitársainkat! Inkább bízzanak a költő szemléletében, aki szépen elmondja, hogy mi másra való még a temető, mint temetőnek. Kányádi Sándor verséből hadd idézzek:

„...vannak vidékek hol a madarak
a temetőben oltják szomjukat
ha szárazság van vagy éppen aszály
a gaz-felverte mohos sírra száll
iszik s hálából mikor égre kel
a holtakért a madár énekel...”

Én pedig az élőkért mondottam az előbbieket.