Nem jutott mindenhova karácsonyfa – olvastam valahol egy hangzatos újságcímet. Aztán a részletekből kiderül: arról volna szó, hogy egy nagyváros egymástól távol eső, szinte önálló, kisebb városközpontjaiba nem állított a város vezetése karácsonyfát, és az ott élők dohognak emiatt. Másutt meg éppen összehasonlítgatás folyik, toldják az újságok: milyen fajta fenyő, és kié a nagyobb, a terjedelmesebb, és melyiken milyen díszítés van? Karácsonyi felkészítő – mondhatnám, hiszen ideje is kinek-kinek a maga fenyőfájáról gondoskodnia. Mindazáltal, érdemes elgondolkodni a híren, ha egyáltalán igaz a hír, és nem csupán egyike a roppant unalmas, mormogás-serkentő média-akcióknak, melyekből sokféle szakad ránk ádvent táján.

Ha hihetünk a hagyománynak, a karácsonyfa-állítás egy szerény fenyőággal kezdődött, a középkor derekán, aztán általános szokássá lett az egész keresztyén világban, Krisztus születésének ünnepéhez kapcsolódva. Az emberek módossága és ízlése szerint változott korról-korra és helyről-helyre a sokféle meghagyás és elvárás, amit a karácsonyfa-állításhoz és díszítéséhez kapcsol az ünneplés igénye. Ez az igény olyan erős lett, hogy szinte szimbólum-késztetéssé vált, vagyis olyan belső elvárássá, melyet még az ateista diktatúra sem tagadhatott meg az emberektől, csak éppenséggel az eredeti céljától fosztotta meg, vagy inkább igyekezett rárakni a maga világfelfogását (elvégre, lehet az a csillag, ott a fán, ötágú is).

Eszembe jut Csoóri Sándor egyik feljegyzése, amelyben elmeséli, hogy gyermekkorában a szegény falusi emberek sem akartak kimaradni ebből a különleges, időszaki kultuszból, ezért karácsony előtt eljártak az uradalmi birtokra fenyőfát lopni. A kesernyés vidám történet különös tükröt tart annak a mostanában jelentkező, elsősorban politikai igénynek, hogy ne állítsunk karácsonyfát nyilvános tereken, mert a nem-keresztyének esetleg sértőnek érezhetik a puszta látványát is.

Ehhez képest az a hír, hogy némelyek azt érzik sértőnek, hogy az ő városrészükbe nem jutott a köztérre karácsonyfa, egészen más valóságot mutat. Jelzi, hogy a „politikai korrekt” nevezetű ideológia üres kalkulusa azt feltételezni, hogy csak úgy valósulhat meg az illedelmes társadalom, ha minden vallási tartalmat, mellékszimbólumaival együtt a magánszférába szorítanak. Ellenkezőleg, az emberek a közösségi tereikben is látni és szemlélni akarják identitásuk jeleit.

Szándékosan neveztem mellékszimbólumnak a karácsonyfát. A régi szokás is ünnepi kelléknek fogta fel, és ekként is egészítette ki még számos részlettel. Az ünnep oka és tartalma a Megváltó születése. A készületek, a díszek eltervezése és megalkotása, a karácsonyfa sajátos kánonja – milyen legyen, meddig álljon, mi kerüljön rá – mind-mind erősíti a központi tényt, hogy mi az isteni kegyelem elérkezését csodáljuk és szemléljük karácsony napjaiban. Olyan ez, mint a régi katedrálisok mellékhajója. Hozzátartozik a templomhoz, de a tekintetet az oltárra irányítja, amely a főhajóban áll. És a lépteinket is arrafelé vezeti. Legkiváltképpen pedig hódolatunkat. Nos, karácsonykor elég lehet egy fenyőág is, csak a szép szokás ne vonja el a figyelmünket az üdvösség reményétől. Hogy jut-e karácsonyfa mindenkinek, és még inkább mindenhova, minden köztérre az ünnepben, nem tudom. Isten szeretete azonban egyetemes, ahogyan a felragyogó fényt a sötét éjszaka bármely pontjáról lehet látni. Jóságra és a szeretetre késztet, lényeglátásra és szent örömre. Lépjünk hozzá egészen közel, egész szívünkkel. S persze, vihetünk magunkkal karácsonyfát is, csak magunkat ne felejtsük el felkészíteni a nagy ünnepre.