Aki figyelmesen olvassa Lukács evangéliumát, könnyen észreveszi, hogy az evangélista, aki alapos történetíró, milyen gondosan építi fel elbeszéléseit. Jelöli az időt, a körülményeket, és amikor azt mondja: „történt, hogy…” vagy régiesen „és lőn…”, akkor tudhatjuk, hogy továbblépünk az elbeszélésben. Amikor azonban az evangélium 10. fejezetében elbeszéli Jézus tanítványainak ujjongását és diadalmas beszámolóját, akik küldetésükből visszatérve így áradoznak: „Mester, a te nevedben még az ördögök is engedelmeskednek nekünk”, nos, ekkor azt mondja az evangélista, hogy „ímé”, egy törvénytudó belekérdezett ebbe az áradó ünneplésbe. Mit kell tennem, hogy örök életem legyen? – veti fel. Ímé – ezt így is lehetne fordítani: lám-lám… és kezdődhet az okoskodás. Azért mondtam, hogy törvénytudó beszúrt ide egy kérdést, mert olyan ez, mint amikor valaki úgymond nagy ártatlanul belekérdez az örömünkbe, bemond valamit, és elrontja az ujjongásunkat. S ha dohogunk, azt mondja: már kérdezni sem szabad?!  Ilyet sokszor tapasztalunk. Sőt, ha kérdezni is kell azt az egy döntő kérdést, ekkor a mennyből visszazuhanunk a földre. A nagy diadalból  újra a szorongató kérdések közepette találjuk magunkat: mi az Isten törvénye, hogyan kell betölteni a szeretet rendjét, ki az én felebarátom, akit úgy kell szeretnem, mint önmagamat? S elnyerem-e végül az üdvösséget?

 Jézus azonban képes innen is végtelen távlatot nyitni. Elmondja az irgalmas samaritánus történetét. S ezzel felemel bennünket. A példázat ugyanis egyszerűen arról szól, hogy az segített a bajbajutott emberen, aki nem volt, nem lehetett volna a barátja neki. Legfeljebb az ellensége, aki közönyösen elmegy mellette. Vagyis az ellenségem is a felebarátommá lesz, ha lehajol hozzám, felemel, megsegít, kiment a bajból, gondoskodik rólam, egyszóval megteszi mindazt, ami testvérek között magától értetődő.  Olyan történet ez, amelyek a távlata egészen Istenig vezet el. Istenig, Akit az ember ellenségének gondol, haragszik rá, nem létezőnek kiált ki, valóságáról tudomást sem akar venni. Ő hajol le, Ő emel fel, Ő gyógyít meg. A törvénytudó kérdése visszarántott az örömből az aggodalmaskodásba. Jézus válasza: felemel az Istennel megbékült ember szabadságába. A történet után ez volt végső válasza az okoskodónak, a szorongónak, az aggályoskodónak, a földön két lábbal járónak (de csak e földön járónak!), voltaképpen mindannyiunknak: eredj el, és hasonlóképpen cselekedjél! És az első lépés, ha elindulunk ezen az úton fölfelé, hogy megbékülünk Istennel ­– de ez igazából már viszontlépés, mert Isten öröktől megbékélt velünk a Krisztus által.