Isten oltalmáról - 2009 május 12.

Régi-régi rajzfilmet láttam újra nemrégiben. Ebben a kicsiny és gyenge főszereplő nagy bőszen hadakozott túlerős ellenfelével A mi kis hősünk helyzete nyilván reménytelen volt. Bár mindent megtett, guvasztotta szemét, düllesztette mellkasát, mutogatta semmi kis izmait, ijesztgette a szörnyet, sokra ezzel nem jutott. Ám egyszer csak ellensége sarkon fordult, és elsompolygott. A mi hősünk azonnal büszke arcot vágott, s pukedlizett önmagának, íme, ő ilyen erős! Aztán megfordulván, észrevette, hogy ott magasodik mögötte ellenfelénél is hatalmasabb pártfogója, aki már puszta megjelenésével elijesztette a szörnyeteget. Valahogy így vagyunk mi is Isten szabadításával. Boksz-állásba helyezkedünk, harcosan fintorgunk, küszködünk a legyőzhetetlen ellenféllel, és észre sem vesszük, hogy Isten kegyelmes védelme már ott magasodik felettünk és mögöttünk. Ahogy Ady mondja gyönyörű versében: „És hogyha néha-néha győzök, Ő járt, az Isten járt előttem, Kivonta kardját, megelőzött." Ezzel most nem azt akarom mondani, hogy mindig minden rendben volna, s hogy nekünk már semmit sem kell tennünk, hogy Isten mindig automatikusan jön és megszabadít, mert úgymond, ez a dolga. Inkább arra utalok, hogy szükséges magunkat újra meg újra emlékeztetnünk erre a csodálatos isteni kegyelemre.

Valahogy úgy, ahogyan két zsoltár felel egymásnak. Az egyik a mindannyiunk által ismert 55. zsoltár, a Psalmus Hungaricus, a másik, mely erre felel a 17. Zsoltár. A „magyar zsoltárban" ezt halljuk: „Hogyha énnékem szárnyam lett volna, Mint a galamb, elrepültem volna; Hogyha az Isten engedte volna, Innét én régen elfutottam volna." Ebben a nagy-nagy szorongattatásban, elvágyódásban távlat-keresésben benne van az is, hogy nem volt és nincs is szárnyam, Isten nem adott szárnyat elrepülni, nem engedett elfutni. Bajban vagyok. Ott van a baj, ahol vagyok, vagy még pontosabban: ahol vagyok, ott van a baj. Erre felel a 17. zsoltár szép könyörgése: „Szárnyaid árnyékába rejts el engem, Istenem". Mert ami nekem nincs, az ott van Istennél: Istennek van szárnya: Isten az, Aki el tud rejteni, ahogyan kotlós elrejti csirkéit. Vagyis a szorongattatásban sem kell végső csüggedésnek átadni magunkat, s azt mondani: bizony van olyan helyzet, amikor nem lehet semmit tenni. Mert ha éppen kézzel, lábbal, akarattal, erővel, nagy nekibuzdulással, szárnyak nélküli szárnyalással nem is jutok semmire, s mindaz, amit próbálok vissza is hullik rám,: mert hogy nincsen szárnyam, nincs hova menekülnöm, nincs hogyan a bajból kioldódnom, imádságom mégiscsak van, s az imádságban ott a boldog felismerés: mögöttem áll s kegyelmesen kiterjeszti fölém szabadító erőit Isten.

Vagyis kérhetjük Őt, vonjon minket szárnyainak védelme alá. Mi, reformátusok szép hitvallásunkkal ezt úgy fogalmazzuk meg: Isten minden bajból megmenthet, s még a velem esett rosszat is javamra fordíthatja, mert Ő ezt megcselekedheti, hiszen Ő mindenható Isten, és meg is akarja cselekedni, mert könyörületes Atya. Amikor így imádkozunk: rejts el szárnyaid árnyékába, egyidejűleg megvalljuk, hogy Isten mindenható, erősebb minden emberi, sorsbeli erőnél, s egyúttal megvalljuk boldog bizodalmunkat is: meg is akarja cselekedni.  Nem ad szárnyat, nem enged elfutni - Ő siet hozzánk, Ő rejt el szárnyai oltalmában.