Szokásommá lett, hogy augusztus 20-a táján elolvasgatom István király Imre herceghez szóló intelmeit. Nem azért azonban, mert az utóbbi két évtizedben – hála Istennek, igen helyesen! – ez is kikerült a lomtárból, ahova az ateista zsarnokság ejtette! Nekem erre személyes okom van. Régen történt, a pártállam idején, a mindent megmásító világban, amikor a karácsonyból fenyőfaünnepet, a húsvétból nyuszi napot, a keresztelőből névadót akartak kreálni, s persze augusztus 20-ából is lett sok mindent, csak nagy királyunkat, Szent Istvánt nem volt ildomos emlegetni.

Ösztöndíjas voltam egy amerikai egyetemen. A könyvtárban megszólított egy kedves hölgy, mondván, hallotta: magyar vagyok, s mivel ő Szent Erzsébetről írja dolgozatát, igazán segíthetnék neki anyagot gyűjteni. Mikor látta elkerekedett szemem, hogy miképpen tudnék én ott, egy idegen világban neki segíteni, amerikaias mosollyal buzdítani kezdett, s azt mondotta, menni fog az magának, hiszen magát István-nak hívják, úgy, mint Erzsébet szépapját, az első magyar királyt. István-t mondott, bájos akcentussal, és nem Steven-t, vagy Steve-t, nem angolosított sem engem, sem István királyt. Nem félt, sőt igyekezett anyanyelvemen mondani a nevemet, hogy megnyerjen magának.

Mi magyarok, nemzedékek óta leginkább a név-változásokban éljük át az anyanyelv-vesztés drámáit. Amikor ez az amerikai hölgy megtisztelt azzal, hogy úgy mondta a nevem, ahogyan az nekem jár, szomorú történetek suhantak át bennem az erdélyi, délvidéki, meg felvidéki rokonság köréből, - melyekből azt tetszett ki, hogy az emberi méltóságnak többnyire ez az elemi vonatkozása, a megszólítás sikkadt el. Hiszen mindenki éppen az, amilyen néven először szólította édesanyja, mindenki éppen az, ahogyan a történelmi emlékezetbe belefoglalják őt elődei. Hogy az én nevem nem magyar tucatnév, s nem is csak református „istván”, kinek névfordulója karácsonyra esik, hanem egy nagy keresztyén királyt idéz mások emlékezetébe, azt ott értettem meg. Ez az én személyes közöm István királyhoz. Amit azonban intelmeibe foglal, ahhoz Imréknek és Józsefeknek, és minden-nevűeknek köze van. Amikor számon kérünk másokat, például a szlovákokat a nyelvtörvény kapcsán, magunkat is emlékeztessük szent királyunk szavára: „megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.” Továbbá: „mindenütt és mindenekben a szeretetre támaszkodva ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a főemberekhez, avagy a gazdagokhoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem még a külföldiekhez is, sőt mindenkihez, aki hozzád járul. Mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfőbb boldogsághoz. Légy irgalmas minden erőszakot szenvedőhöz, őrizd szívedben mindig az isteni intést: "Irgalmasságot akarok, nem áldozatot."