1700 esztendeje jelent meg az ún. Milánói edictum. Ebben a Római Birodalom társuralkodói, Konstantinus és Licinius szabad vallásgyakorlást biztosítottak a keresztyének számára.  A szabadságok világában ez a régi esemény, úgy tűnhet, legfeljebb a történészeket érdekelheti, megemlítve, hogy a híres edictum a keresztyének üldöztetésének végét jelentette, legalábbis a Római Birodalomban. A rövid rendelet biztosítja a keresztyének szabad vallásgyakorlását, kárpótlást ad az elvett javakért, és helyreállítja az elkobzott istentiszteleti helyeket. De azóta is vita folyik a rendelkezés okáról és értelméről. Sokan az állam és az egyház összefonódásának jelét látják benne, mások egy olyan korszak kezdetét, amikor a keresztyénség akaratlanul is a fennálló hatalomhoz kötötte szekere rúdját, megint mások - s én ez utóbbiakkal tartok - a vallási türelmesség sorsfordító mozzanatát. Amikor erre emlékezünk, természetesen nem kerülhetjük el a keresztyénség azóta eltelt 1700 éves  történetének e fényben való értékelését sem. Mert nyilvánvaló, hogy amikor vallásszabadságról beszélünk, akkor nemcsak a keresztyének szabadságát érintjük, hanem a legmélyebb emberi meggyőződések valóságát is. De megfordítva is igaz ez: amikor az emberi meggyőződések szabad kinyilvánításáról szólunk, akkor a keresztyének szabadságáról is beszélnünk kell.

Ezért most emeljük ki és kérdezzük meg, miféle megfontolások állhattak az edictum kiadása mögött. Könnyű lenne azt a ma egyébként divatos kritikát hangoztatni, hogy puszta politikai megfontolás állt mögötte. S ezzel - ahogy így mondom: politikai megfontolás - máris gyanakvó ítéletet mondunk a politikáról, mint a rövid és hosszú távú érdekek szövevényéről. Pedig lehet, hogy felelős államférfiak, törvényhozók és kormányzók olykor felismerik, hogy vannak végső kérdések, és hogy ezekben a végső kérdésekben mégsem az ún. politikai érdek dönt. Ezek azok a pillanatok, amelyek ugyan ritkák a történelemben, mégis megfordítják a történelem menetét. A felismerés pedig egyszerű: isteni dolgok fölött nem rendelkezünk emberi hatalommal. Akik a Milánói edictumot bírálják, azzal szokták elintézni, hogy a széthulló és süllyedő Római Birodalomban a birodalom urai felismerték, hogy a többségbe jutott keresztyénekre kell támaszkodniuk, ha egyben akarják tartani a világot. A tények mást mondanak, a keresztyének nem voltak többségben, de életük azt tükrözte, hogy az emberi erőforrásoknál mélyebb és maradandóbb valóság felé tájékozódnak, s ez az isteni forrás az emberi közösségek megmaradásának záloga is. Minket, keresztyéneket tehát mindez arra késztet, amit az apostol mond: tartassanak könyörgések királyokért, fejedelmekért és minden urakért, hogy nekünk békességes időnk legyen. Igen, tudjuk, jót tenni nyomorúságok közepette is lehet, mi több, Krisztus parancsa szerint Isten gyermekei az üldöztetésre is mindig áldással adnak választ, de - ahogy az apostol mondja: tegyünk jót mindenekkel, amíg időnk van, és ez az idő lehet a békességnek, a tisztességnek, a méltóságnak és az Isten keresésének jó ideje is.