Öt évvel ezelőtt a magyar reformátusok debreceni egyesítő zsinatukon úgy döntöttek, hogy évről évre pünkösd táján egységnapot tartanak. Jól emlékszem a hosszú vitára, amelyben főleg két megfontolás körül forogtak az érvek. Egyrészt, firtatták sokan, miért ünnepeljük mi magunkat? Másrészt, vetették fel mások, ha már úgy lesz, miért nem éppen pünkösdkor? Ez volt a vita sorrendje. De hogy ez az elhatározás jó eredményt hozott, azt csak akkor értjük meg, ha most megfordítva sorakoztatjuk fel az érveket.

Miért nem pünkösdkor? Holott pünkösd nagy ünnep. Ráadásul régen az volt a szokás, hogy legalábbis pünkösdhétfőn a templomfalakon kívül, a szabadban ünnepeltek együtt a reformátusok. Nem volna ennek most sem akadálya!  De pünkösd nemcsak nagy ünnep, hanem nagyobb ünnep. Nem egy-egy amúgy zárkózott közösség önmegmutatása a pünkösd, ez nem afféle nagyra tágított szelfi, amikor lefényképezzük önmagunkat, s megmutatjuk mindenkinek: mosolyogni is tudunk. Pünkösd az istenkedésébe belezavarodott, és ezért nem hogy a másikat, de önmagát sem értő ember szent és kegyelmes megajándékozása a nyelvek csodájával, mert a nyelv nemcsak a lélek lenyomata vagy kifejeződése, hanem csodálatos kapocs, kötelék - ha Istenhez vezet bennünket. Bábel bűnét és átkát Isten pünkösdkor törte meg. A régi világban barbárnak nevezték azt, akinek nem értették a nyelvét. Ekképpen viszont voltaképpen mindenki barbár volt, hacsak nem értette mindenki másnak a nyelvét.  Az ember pünkösdkor szűnik meg barbárnak lenni, pünkösdben lesz testvérré.

Másrészt, és éppen ezért,  ha mi, magyar reformátusok nem értjük önmagunkat, és a magunk nyelve, beszéde, gondolata sem köt össze bennünket, akkor vajon mit tudunk vagy egyáltalán mit akarunk elmondani másoknak? Szerényen tehát, mi csak pünkösd táján gyülekezünk egybe, pünkösdre készülve - s meglehet, ünnepelni jövünk össze, de nem önmagunkat ünnepelni, hanem inkább még jobban megérteni egymást, hogy aztán mások is megérthessenek bennünket és mi is őket. Igen, a mi ünnepünk kisebb, mint pünkösd - igen, mi vagyunk a kisebbek, pünkösd pedig a nagyobb. De ez a nagyobb mindig áldó erőt sugároz a kisebbnek is, ha valóban emelkedés, nyelv-ünnep, átok-törés, egyszóval  pünkösd: vagyis testvér-csoda.