Állandó vita, hogy mi az új és mi a régi - leginkább benyomások és megszokások, érzékek és felfogások, hajlamok és ízlések ütköznek e téren. Az már más kérdés, hogy mire jó és mire való az egyik vagy a másik - ez pedig többnyire csak idővel derül ki. Ez a vita akár minden jelenségre kiterjeszthető, főleg ma, amikor hihetetlen gyorsasággal terjed bármi, és a régivel is, meg az újjal is pillantok leforgása alatt találkozunk. Igen, így adódván mégiscsak az idő lesz legalábbis az egyik döntőbíró. Mert ami ma új, az holnap nem avult lesz, hanem unalmas és semmirevaló, amiről meg azt gondoljuk, hogy régi, avult, hasznavehetetlen, az holnap elemi újdonságként  tudja mutatni magát. Ám hiába a bölcs belátás, a régi és az új hívei jó szokás szerint szekértáborokba tömörülve küzdenek a maguk igazáért. Még az egyházban is tapasztalni ezt, olykor igen furcsa kiadásban. Nemrégiben Prágában jártam, a huszita egyház 600 éves évfordulóján (róluk jutott eszembe a szekértábor kifejezés, ez volt a huszita háborúk egyik hadi újdonsága). Mondhatom, nagy ünnepség volt: díszes közéleti és nemzetközi sereglet, televíziós közvetítés, egész napos program. S megsejthettem azt is, hogy ez a 600 év, amire emlékeztek, épp olyan különös és egyedi, mint a mi magyar történelmünk sok-sok pillanata. Az ünnepség egy adott pontján bejelentették, hogy egy gospel-együttes fog fellépni, és máris a színpadon termett hat idős úriember és három szépkorú hölgy, akik kopott farmerben, pólóban, bendzsót pengetve countryt és blues-os dallamokat énekeltek. Megvallom, megrökönyödtem: nahát, hogy megállt az idő, legalább 50 éve! Aztán nem sokra rá bejelentették, hogy egy gregorián kórus fog 15. századi dallamokat énekelni, s még inkább meghökkentem, mert a színpadra csupa 20 éves fiatal lépett. Ebben a két meghökkenésben helyre is állt bennem a világ rendje. Nem az számít, hogy mi az új és mi a régi, hanem az, hogy mi a szép, a jó és az igaz. Valahogy így: a kedves öregurak 40-50 éve,  még ifjan, a gospelben találtak utat saját szívükhöz. Ezek a fiatalok meg a gregoriánban. Csak az a lényeg, hogy megsejtsék és megízleltessék velünk is, hogy nem az számít, ami a régi vagy éppen új, hanem az, ami örökkévaló.