Nemrégiben egy kedves ismerősöm szóvá tette, hogy következetlenül használom a szent megnevezést. Mert azt mondom, hogy Szent Ágoston és Szent István, meg olykor azt is, hogy Szent Dávid próféta (sőt énekelem is), de mások, például Aquinói Tamás esetében nem használom a szent szót. Persze, köztudott dolog, hogy mi, protestánsok másképpen vélekedünk a szentekről, mint római katolikus testvéreink. De most nem erről akarok szólni. A kérdés ugyanis egy történetet idézett fel bennem, amit egy idős lelkész mesélt el. Ez a lelkipásztor öregségbe jutva sokat gyengélkedett-betegeskedett és igen nehezen tudta ellátni szolgálatait. Fáradékony és folyton kimerült volt, orvosai leginkább alvó-kúrákat javasoltak neki. Egy késő este sürgető telefonhívás ébresztette, gyülekezetének egyik áldozatos, sokat szolgáló tagja, egy idős néni, afféle igazi szent asszony hívatta, aki ágyban fekvő beteg volt, és szeretett volna vele még egyszer, utoljára, halála előtt együtt-imádkozni, énekelni és így elindulni az utolsó útra. A hívás elháríthatatlan volt, mert a néni nem papot kért úgy általában, hanem nagy ragaszkodással őt hívta, mintha testvérét hívta volna. A lelkipásztor, maga is súlyos beteg, erőt vett magán, kikelt ágyából és nekiindult a sötét éjszakának, hogy eleget tegyen szíves kötelességének. Megérkezvén nyomban zsoltárt olvasott neki, elmondták együtt a Miatyánkot, s aztán kérés szerint kezdték énekelni a kedves énekeket. Az első strófa után azt vette észre, hogy a hölgy édes álomba szenderült, így aztán neki már nem volt dolga, hiszen alvó mellett mégsem szükséges virrasztania. Hazamehetett hát ő is aludni. Amiért ezt a történetet megjegyeztem, az a lelkipásztor hozzátoldott szelíd, önironikus megjegyzése volt, mert így fejezte be a történetet: jó dolog volt ettől a szent asszonytól imádsággal, énekléssel búcsúzkodni, de még áldottabb volt, hogy álomba merült, mert így ő azt a külön áldást vehette, hogy hazamehetett aludni. Mert, lám, ilyenek a szentek, ők mindig megtalálják a módját, hogy megáldhassanak bennünket.    Hiszen a beteg hölgy jót tett vele is, áldássá lett, hogy elszunnyadt. Ilyenek a szentek. Még álmukban is megáldanak minket, éspedig azért, mert nekik, a szenteknek, akiket Isten annyira szeret, ahogy a zsoltár mondja: még álmukban is eleget ád. S nekünk is, akik nem vagyunk szentek, csak igyekszünk azzá lenni, nekünk is áldást ad az Isten, mert minket is szeret, és ha mi is szeretjük Istent, mindent a javunkra fordít. Mi egy sokat virrasztó, vergődő, nyughatatlan, ezernyi kötelességtől fölzaklatott, agonizáló világban élünk. Becsüljük hát meg, és szeressük az ilyen szenteket is, mert bizony nagy jó, ha úgy is vehetünk tőlük áldást, ahogyan  átsugárzik reánk, ahogy Isten álmunkban is szereti őket.